Hát persze, hogy nem. Úgyhogy amíg Tekla szétszedi és összerakja a nappalit, gyorsan elsírhatom, hogy MÁR MEGINT nem tudom, hol áll a fejem, ki vagyok és mit akarok, de legalább találtam egy fodrászt, aki életemben először – és nem ma bújtam ki a tojáshéjból – ollójával boldog embert varázsolt belőlem. Miután egy éve már, hogy hol Adrian Mutu, hol Răducioiu, hol valami kültelki punk képében hagyom el a hajszobrászatot, felszínes mosollyal és mély boldogtalansággal, megtörtént, hogy a hajnyírás aktusa után teljesen transzba estem, úgy éreztem magam, mintha a fejem helyén kisütött volna a nap és azt gondoltam, mától fogva új ember vagyok és ezzel az új emberrel már csak új (= jó) dolgok történnek. Na, itt egy kicsit mellémentem a lényegnek, de azért most már kezdem érteni, hogy egyesek miért ragaszkodnak a házastársi hűséget megszégyenítő következetességgel imádott fodrászukhoz. Szóval a lényeg az, hogy ismét a felismerhetetlenségig egymásba gabalyodott dolgok zavaros kupaca az életem, de a nagy kapkodás, kétségbeesés és tanácstalanság alatti mélyben nyugodt vagyok, mint valami buddha-jelölt a megvilágosodás pillanatában, mert rátaláltam a fodrászra, aki önmagával kívül is azonos embert faragott belőlem. Szóval sikerült megérteni, hogy a felszín valahol mégis számít.