Történetünk hőse egy „átugrani könnyebb, mint körbeszaladni” alkatú hölgy háziorvosi nyilvántartásában szerepel. A rendelő várójában, a szélviharral egybekötött ítéletidő ellenére, roppant nagy a kisgyerek per négyzetméter koncentráció, az említett hölgy ugyanis a téli oltáskampány kellős közepén tart. Egy arasznyi csemete söröskupakra hajazó színes plecsnit dobál a földre és nagyon élvezi, hogy a cuki tárgy éles hangon csörömpöl, ergo egyre nagyobb lendülettel és gyakorisággal vágja földhöz az illető eszközt. Miután mamája durván megfosztja eme elmés szórakozási lehetőségtől, a fiúcska a fal mentén körbefutó deszkaburkolaton dobol, vaslábú kisszéket utaztat a betonpadlón, nála körülbelül kétszer idősebb kollegájával bakalódik, a rendelő ajtaját rugdossa, hősünk mindeközben az idegesség epesárga tengerében fulladozva szégyelli magát: hát hogy lehet egy kisgyerekre haragudni azért, mert egyszerűen azt teszi, ami neki éppen jólesik? Hogy ez oly sok decibellel jár? Bizony, ideje hozzászokni. Következő gondolata, amire ismét nem lehet büszke: hogy is van az, hogy az orvosok oly jelentős százaléka túlsúlyos? Papolnak itt a koleszterinről meg az egészséges életmódról, és tessék, hullámokat vet rajtuk a háj. Ami egyáltalán nem gond, de akkor szegődtek volna kocsmárosnak, festőnek, operaénekesnek, szakácsnak, magándetektívnek, kisállat-szakértőnek, lelkipásztornak… Vagy hogy is van? Hogy a fodrásznak mindene oké, csak a haja katasztrófa? A pszichológus lelkivilága gótikus rémregény? Én nem tudom, de az biztos, hogy elmentem a háziorvosomhoz és rá kellett jönnöm: fafejű, szűk látókörű, rosszindulatú vén hólyag vagyok. Nem tudom, hogy fogok ebből kimosakodni.