Kerékpárparadicsom

Mea culpa, mea maxima culpa, a repülő nem zuhant ugyan le, de én annál inkább, belehuppantam a nagy holland indiánnyárba, és bizony az internetnek még tájékára sem mentem. Amsterdam repterén, melynek neve Schiphol és én ezt kiejteni nem tudom, életemben először találkoztam a mozgólépcső vízszintes változatával – vajon hogy hívják, futószőnyeg, gyorsgyalogpálya, turbósétasáv – szóval ha az ember nem csak áll rajta, hanem megy is, akkor az a furcsa élménye támad, hogy bár nyugisan sétál, mégis mintha lélekszakadva rohanna, úgy suhan körülötte a sok hirdetőtábla, acéloszlop, üvegfal, parkoló repülő, bámész utas. Szerettem volna kipróbálni, hogyan fest a futólépés azon a görszalagon, de sajnos nem volt bennem elég virtus hozzá. Legközelebb tutira kipróbálom.

Azt hiszem, folytatásokban közlöm majd válogatott élményeim, melyekkel idegenbe szakadva e hétvégén gazdagodtam. Nos, a varázsszőnyegen túl kicsit szédelegtem attól, mekkora büh nagy repülőtér ez a Schiphol, a ki- és beszálló kapuk dzsungele, csupa szint, terem, váró, átjáró, plexi, huzal és idegesség. Ezzel szemben a női mosdóban a „célfülkék” fehér ajtaján embernagyságú piros-zöld tulipános lehúzósok pompáznak, elvégre Hollandiában vagyunk, vagy mi. Schiphol területén furcsa, fémből és műanyagból szerkesztett alacsony háztetők védelmében lazán cigarettázhat az ember, például a vonatjegyautomata mellett. A reptér alatt ugyanis „vonatállomás” található, innen utaztam narancssárga üléses holland vonaton Apeldoornba, ha egyáltalán így kell leírni, ez kb. 80 kilométer, sokmindent nem láttam a vonatablakból, annyit azonban igen, hogy Amsterdam környékén van néhány üvegacél csodaépület, nem feltétlenül magas, inkább hajószerű, ami ha műépítész volnék, érdekelne, hogyan is áll a lábán. Apeldoornban az állomás közvetlen szomszédságában hófehér pózna csúcsán emberpár (férfi? nő? ember…) arcának ajakban összeforrt profilvonala látható, világít a fehér csók a szeptembervégi – cseppet sem jellegzetesen holland – mélykék égbolton. Na, itt már előszedtem a kattogtatómasinát, de kép még nincs, mert elő kell hívni, Nonóéknál kőkorszaki filmre dolgoznak még mindig. És ami miatt amúgy is előhalásztam volna a fényképezőgépet, az biciklis lelkemnek mennyei mannája volt, vagyis a holland halandók fogalmai szerint egy banális bicikliparkoló. De milyen bicikliparkoló!!! Száz, kétszáz, ötszáz, ezer bicikli a déli napban, tömött, katonás rendekben, villogó nikkelkormányrudak, csengők és küllők, tömzsi ülések, ósdi ülések, karcsú ülések, műrózsával felvirágoztatott villák, kékre, sárgára, zöldre, lilára festett vázak, kétoldalt nagy vászontáskák, ütött-kopott, szívmelengetően múltszázadi, meghatóan finom vonalú fekete vázak, nemes egyszerűség és individualista részletpompa, mit mondjak, ha így folytatom, reggelig be sem fejezem. Azt hiszem, vége az első résznek. To be continued.