Jég és arany

Vannak, akik bárhol, bármikor hosszú verseket halásznak elő flottul az ingujjból. Sosem tudhatja (tudhassa) az ember, mikor jön jól egy épp odaillő bájos strófa. Velem ez úgy van, hogy akad néhány vers, a két kezem már sok is megszámolni őket, amit annyiszor olvastam, hogy már nem tudom elfelejteni őket, és néha – általában utazás közben – eszembe jutnak, és segítenek rajtam. És van egy csomó verstöredék, mint nektek is, gondolom, azoktól elég gyakran zsong a fejem.

Mostanában olyan a film, hogy sokszor szóba kerül az út meg az élet értelme meg az, hogy mit tervez, akar, vár, erőszakol az ember vagy sem, és hogyan. Elsőéves koromban (bizony annak tizenöt éve) volt egy angol fordítás-gyakorlat szemináriumunk, ahol egyszer bekerült a zavarosba Robert Frost egy verse, na abból való a következő részlet, amit azóta sem felejtettem el, valószínűleg nem véletlenül, és mivel biztosan nem emlékszem pontosan, csak így prózában írom ide: “Two roads diverged in a wood, and I –  I took the one less traveled by, And that has made all the difference.” Hát ez az, hogy az utóbbi tizenöt évben nagyjából én is mindig a kevésbé kitaposott úton mentem, miközben barátaim nagyrésze csendesen lehorgonyzott az aszfaltutak mentén. Néztem őket és örültem nekik és ősszel a levelekkel kicsit mindig én is meghaltam, és most, hogy ismét közeledik az arany ősz, egy másik Frost vers jut eszembe, amit mégiscsak megkeresek annak rendje és módja szerint, hadd élvezzétek Ti is:
Nature’s first green is gold,
Her hardest hue to hold.
Her early leaf’s a flower;
But only so an hour.
Then leaf subsides to leaf.
So Eden sank to grief,
So dawn goes down to day.
Nothing gold can stay.