Egy kis poézis

A költészet, ugye, mesterség – legalábbis némelyek szerint, bár tudtommal csak igen kevesen képesek ebből megélni. A költészet ugyanakkor művészet, az ihlet isteni ajándék, nem kéne csak úgy játszadozni véle, aprópénzre cserélni, parancsszóra tékozolni. Persze, tudjuk, galád merkantilista társadalomban élünk, a költő legtöbb esetben valamely előkelő főúr, érdekközösség, irodalmi lap vagy egyéb kulturális intézmény kiszolgáltatottja, és míg valamikor névnapi vagy születésnapi köszöntőket írtunk, manapság sokkal inkáb az történik,

hogy mailt kapunk valamely lapszerkesztő barátunktól, hogyaszondja te, n., kellene július végéig egy ételről, italról, utazásról, Spanyolországról, a kékszakállú hercegről, Parti Nagy Lajosról szóló vers, mert a szeptemberi szám tematikus szám lesz. Épp most „panaszkodtam,” hogy mióta blogot írok, nem írtam verset. Úgyhogy búbánatos fejjel idemásolok négy néhai strófát, mely egy hasonló megrendelésnek köszönhetően született. Azt kérték, mindenki írjon valamit Kolozsvárról. Hát ezt írtam Kolozsvárról:

Mi is történhetett, hogy itt maradtam
s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,
körhinta, metró, fürdő, katedrális,
csak hársfaillat hosszú alkonyatban?

Mi is történhetett veled s velem,
hogy nem rohantam más várak falához,
hogy leheleted sosem volt halálos,
hogy fölfogtál a síkos végeken?

Mi voltál? Időm tengerén a bója,
embernyi hűs hely tűző napsütésben,
lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,
ostoba harcok fehér lobogója?

Mi voltam én? Vergődő, vak madár,
borzosan csüngő tüskeág a ködben,
de összefontad két karod fölöttem,
és könnyű lettem, mint a hangaszál.