Humorérzék

Egyre nagyobb keletje van a jó humorérzékkel megáldott egyedeknek. Imádjuk a játszi kedvű, nevető ajkú embereket. Milyen jó, mikor bármire rá lehet húzni: ááá, csak vicceltem, hogy is veheted komolyan? Ennyi humorérzéked sincs?

Az utóbbi időben elég gyakran rámpirítottak ezzel a mondattal. Pedig azt hittem, van; erre tessék: kiderül, hogy már nincs. Elment a humorérzékem. Szállnak a darvak, repülnek a gólyák, melegebb vidékre készülődnek a fecskék, viszik magukkal az összes humorérzékem. Nagy savanyújóska, bocs, keserűrózsi lett belőlem, hogy már a viccből sem értek. Megsértődöm, duzzogni kezdek, felhúzom az orrom, szólni sem lehet hozzám. Mondjuk nem attól, hogy sezlon, magyarul kanapé. Tényleg elmehetett a humorérzékem, mert az utóbbi időben folyton azzal foglalkozom: milyen húzós év az idei, rosszul állnak a csillagok, mindenki balesetezik, szakít, lebetegszik, zavaros ügyekbe keveredik. Állok nagy holdvilágos fejjel a keresztúton és fogalmam sincs, merre induljak. Rosszabb vagyok, mint egy ergo szám ötödikben a teadélutánon. Ülök Brassóban a városháza mellett a téren, bámulom a szökőkutat, lelül mellém egy alaposan bepiált román úriember fehér kisestélyiben és elmondja, hogy húsz évvel ezelőtt ő volt a legszebb fiú az osztályban, de akkor még sokkal több haj volt a feje búbján, és megkérdi, hogy hívnak. Mondom, szólítson Annának. Ha már nincs humorérzékem, legaláb a nevem legyen olyan, amit könnyű megjegyezni.