Gomperec, a hídlakó

Édes istenem, azok a hétfő reggelek, amikor az ember lekászálódik a Koronáról a Keletiben vagy a Nyugatiban, és első körben béveszi magát a Goethe Intézet kávézójába az Opera mellett és vakarja a kopasz fejét, hogy vajon hánytól hányig lehet most félfogadás az egyetemi titkárságon és hogy egyáltalán mit takar a Habilitációs iroda terminus, ahol az isteni előadók és főelőadók intézik a halandók ügyeit?

Bizony, az óriás tejeskávé habja fölött elbámuljuk az ekiben grasszáló alternatív figurákat, lélegzetelállító frizurák, ravasz szemüvegkeretek, piros és zöld, ujjukon fehércsíkos melegítők, raszták, tangójáró topán és flitteres szoknya, harmadnapos szakáll sárga vagy lila zoknival, félárbocra eresztett kockás zakó és sokzsebes vászonnaci, köldöklánc és spagettipánt, nemezkalap, pipafüst, cigifüst, csészezörgés, kanálkoccanás, ezüst tálca és hatszögletű, nagyapámféle vizespohár a kávé mellé, nagyanyámféle esernyőtartós állófogas kabátok nélkül, újság újságtartóval, munkamegbeszélés, nyelvlecke, dumaparti, flört; a pincérek már lassan dinasztiát alapíthatnak, ha új is az arc, a stílus a régi, itt semmi sem a vendégért, itt minden önmagáért való és ez így van jól. Ilyen volt az ember kedvenc kávézója Pesten, de már nincs, mert elköltözött a Goethe Intézet, úgyhogy egyelőre nincs ahol ücsörögni, amíg kiderül: hol lesz az újabb pesti couch-surfing túra. Ismét szép feladattal lepett meg az élet: tessék Pesten új törzshelyet keresni. Ha megtaláltam, szólok. Addig is hányódom, mint Őfelsége I. Fülig Jimmy egyik fiktív episztoláris figurája, aki egyébként állandóan valami hátborzongató vénasszonnyal, a Citad Ellával fenyegetőzött…