Aranyköpés az életem

Amikor megszülettem, annyira meglepődtem, hogy másfél évig meg sem szólaltam. Első három évemre nem emlékszem, pedig akkor még nem tudtam, amit most már vágok: kerüld a másnaposságot, legyél mindig részeg. Apám meglehetősen határozatlan ember volt. Valahányszor anyámmal veszekedtek, ezt üvöltötte: mindig van két lehetőség! Vagy nincs! Megértetted? Anyám esti mese helyett sokszor csak ennyit súgott fülembe: a legtöbb férfi örömest otthagyná a családját, ha tudná, hogyan kell összecsomagolni, aranyom. Puszika. Aludj jól, álmodj szépeket. És leoltotta a villanyt.

Bizony az álmaim olyan sötétek és zavarosak voltak, hogy ha néhanap átrepült egy-egy varjú rajtuk, azt hittem, valahol vaku villant. Az óvodában egyetlen traumatikus jellegű élményt szereztem: az óvónéni durván kipakolt a játszóteremből amikor a cápákról lévén szó, elárultam, hogy nem a cápáktól félek, hanem attól, hogy megharapnak. Egyébként az óvónéni is egy ilyesfajta cápa volt. Gimnáziumi éveim alatt megtanultam, hogy az önbizalom egyszerűen az a nyugodt, magabiztos érzés, ami orra bukás előtt eltölti az embert. Megtanultam továbbá, már a kamaszkor rózsafelhős, göröngyös útján, hogy a gyilkosság bűn, a gyilkosságot ábrázolni, vagy róla beszélni nem az, a szex nem bűn, ám a szexet ábrázolni, vagy róla beszélni igenis az. Eme tudományokkal felvegyverkezve elhelyezkedtem egy közalapítványi iroda fikuszokkal kellemesen elbarikádozott sarkában, ahol nemsokára belém ivódott a költségvetés-gazdálkodás alapelve: ha éhes vagy, nyalj sót, akkor szomjas leszel! Manapság már csak akkor iszom, ha egyedül vagyok, vagy mások társaságában. Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam, hogy egy elmaradt fizetés-emelés okán irtózatos ribilliót csaptam a második emeleti vécében, felvágtam az ereimet és kijöttek a tűzoltók, a zárt osztályon aztán megállapították rólam, hogy nehéz gyerekkorom volt, mert extrém módon diszharmonikus személyiségek érzelmi malmában morzsolódtam, és kiengedtek, de sajnos nem vagyok egy bajnok, rosszak a reflexeim és ahogy hazafele bandukoltam, elütött egy autó, amit két pasas tolt. Most itt fekszem összetört bordákkal, hatemeletes vastüdőre csatolva, perfúzió alatt az intenzív osztályon, csendesen olvasgatok. A frissen megkezdett könyvnek mindig a végét olvasom el először, hogy ha esetleg meghalnék közben, legalább tudjam, mi lett a vége. Ha valaha is felépülök, otthagyom azt a nyamvadt alapítványt és beállok légifolyosó-festőnek. Elegem van a szellemi kulimunkából! Levegőt!