Óda Gedeon bácsihoz, aki néni

Kedves barátaim, már megint küszöbön állok. Ha valaha is azt gondoltuk volna, hogy ami velünk történik, az csupán átmeneti cucc, semmi jelentősége, és ezután majd minden másképpen lesz, akkor bizony jól melléfogtunk. Én például állandóan siránkozom, hogy életemben összezsúfolódnak, összegubancolódnak a dolgok, hogy azt sem tudom a sok izgalom közepette, hol áll a fejem, ki vagyok és merre tartok – no, de tettem-e valaha valamit annak érdekében, hogy ez a dolog ne így történjen?
 

Hát persze, hogy nem. Úgyhogy amíg Tekla szétszedi és összerakja a nappalit, gyorsan elsírhatom, hogy MÁR MEGINT nem tudom, hol áll a fejem, ki vagyok és mit akarok, de legalább találtam egy fodrászt, aki életemben először – és nem ma bújtam ki a tojáshéjból – ollójával boldog embert varázsolt belőlem. Miután egy éve már, hogy hol Adrian Mutu, hol Răducioiu, hol valami kültelki punk képében hagyom el a hajszobrászatot, felszínes mosollyal és mély boldogtalansággal, megtörtént, hogy a hajnyírás aktusa után teljesen transzba estem, úgy éreztem magam, mintha a fejem helyén kisütött volna a nap és azt gondoltam, mától fogva új ember vagyok és ezzel az új emberrel már csak új (= jó) dolgok történnek. Na, itt egy kicsit mellémentem a lényegnek, de azért most már kezdem érteni, hogy egyesek miért ragaszkodnak a házastársi hűséget megszégyenítő következetességgel imádott fodrászukhoz. Szóval a lényeg az, hogy ismét a felismerhetetlenségig egymásba gabalyodott dolgok zavaros kupaca az életem, de a nagy kapkodás, kétségbeesés és tanácstalanság alatti mélyben nyugodt vagyok, mint valami buddha-jelölt a megvilágosodás pillanatában, mert rátaláltam a fodrászra, aki önmagával kívül is azonos embert faragott belőlem. Szóval sikerült megérteni, hogy a felszín valahol mégis számít.