Mese az íróról, aki nem műépítész lett, hanem költő

Volt egyszer egy ember. Egészen szerény körülmények között élő vidéki családba született. Apjával gyakran jártak környékbéli mulatságokba zenélni. Három éves korában megtanult olvasni. Édesanyja tanította erre, aki állítólag vasakaratú, művelt, kemény asszony volt. Az említett ember már gyerekkorában rendkívül szégyellősnek bizonyult, a lányokkal igen nehezen teremtett kapcsolatot.
 

Egy későbbi, szenzációhajhász szerzőpáros könyvet ír majd arról, ahogyan ez az ember viszonyt folytat saját unokahúgával, teherbe ejti, elhagyja, és élettörténetéből minden rá vonatkozó adatot törölni igyekszik. Ugyanennek az embernek többen felróják majd azt is, hogy önéletrajzot ír, ami azonban második felesége neve alatt, monográfiaként lát napvilágot – így igyekezvén a „hivatalos verzió” megjelentetésével az életműre illetve a mögötte álló életre irányuló kíváncsi és rosszindulatú tekinteteket startból kigolyózni.

Ez az illető – rendkívül muzikális alkat – műépítész-tanoncnak szegődik, évekig gótikus stílusban épült vidéki templomok restaurálásában vesz részt, mestere véleménye szerint cseppet sem tehetségtelen. Csakhogy titokban verset ír, de a különféle irodalmi lapoknak buzgón küldözgetett lírai műveket senki sem hajlandó megjelentetni. Úgyhogy a versek a fiókba mennek, viszont valahogyan kiderül, hogy emberünk egész ügyes meseszövő, az újságok vasárnapi mellékleteiben nemsokára egyre több regénye jelenik meg – folytatásokban.

Emberünk tanonc korában a zord, sziklás tengerparton beleszeret egy búzaszőke hölgybe, aki istenien lovagol. Az asszony hosszú, keserű házasság végén jobb létre szenderül. Ekkor férje rádöbben, mennyire szerette őt. Ennek köszönhetjük a fiókban gyarapodó költészet legszebb darabjait – egy egész ciklust, a férj istenhozzádját holt feleségéhez, aki leginkább lenge ifjú nőként kísért, esőfüggöny mögött és általában lóháton, e versekben, miközben a bánatos özvegyember feleségül veszi nála évtizedekkel fiatalabb addigi titkárnőjét.

Ezalatt történetünk főszereplője sikeres regényíróvá növi ki magát de állandóan beleütközik a királyi kritika szúrós sövényébe – melyet leginkább istenhitnek alig titulálható, enyhén darwinista felfogása táplál. Emberünk végül megdühödik és eldönti: ő fafejeknek regényt többet nem ír, és hatvan esztendősen megjelenteti első verseskötetét, majd haláláig a többit, melyeknek köszönhetően a modern angol költészeti antológiák általában az ő versével indítanak – ennek ellenére alig tudják néhányan, hogy emberünk verset „is” írt.

Ez az ember túl volt már tán az ötvenen is, mikor az első kerékpár, óriási kerekével, kuriózumként megjelent – de halála után is sokáig emlegették a földutakon bicikliháton közlekedő morózus öregurat. Tudnunk kell még, hogy házát saját maga tervezte, és hosszú tanulmányt írt az alapásás közben véletlenül feltárt őskori sír két emberalakjáról – ez egy korabeli régészeti lapban meg is jelent. Ezt az embert Thomas Hardy-nak hívták.