Life Is a Luminous Halo

Vagy talán inkább high-low, de nem egymás után, hanem egyszerre. Lehet, hogy nem este kellene hullafáradtan ujjpróbát játszani a billentyűzeten, és akkor talán még én is elhinném, hogy minden nagyon szép és minden nagyon jó. Lehet, hogy túlontúl igyekszem, és azért nem jön össze. Ha feleennyit sem törődnék vele, akkor már rég mosolyogva lépdelnék imádnivaló fővárosunk föltúrt utcáin.

Mint a fiúkkal, úgy van ez is, ha nem érdekel, az a baj, ha érdekelni kezd, akkor meg az a baj, az istennek sem tudom az arany középutat megtalálni. És mennyivel könnyebb volna minden, ha legalább normálisan kommunikálnék, de az sem megy, csak Tekla zörgőjét rázom, hogy ne sírjon, hanem inkább foglalkozzék valamivel amíg a kezét felfedezi, és saját mozdulatainak elmélyült tanulmányozásába merül. Pontosabban talán Tekla zörgőjét rázom, hogy ne sírjak hanem inkább foglalkozzam valamivel, mielőtt mindenféle felfedezéseket tennék. Csakhogy hiába a zörgőrázás, a maga felfedezéseit így is megteszi az ember, és itt ismét sehol semmi arany középút, csak fehér-fekete-igen-nem, ami mások szemében úgy tűnik, „nem szép”. Közben azon rágódom, hogyan tudnék legalább félig-meddig igazságosan gondolkodni, de sajnos nem tudok, nem látok ki az egyedül töltött hosszú napok kerítése mögül, nem bírok a történések egyhangúságával jókedvűen megbirkózni, nem tudom a lecserélt pelenkák halmát átugrani, egy idő után fáj a tarkóm mosolygás közben és nem tudom felmérni, hogy esetleg másnak is ugyanilyen nehéz dolga van, mint nekem. Vagy hogy nekem nincs is nehéz dolgom, csak rinyálok mert túl sok a szabadidőm. Szeretnék jól kipakolni az apa és gyereke viszony kapcsán, beszélnék saját apámmal illetve gyerekem apjával kapcsolatos tapasztalataimról és véleményemről, de sajnoshálistennek a kettő közül egyiket sem szeretném súlyosan és igaztalanul megsérteni, úgyhogy bennzápul a nagy beszéd, és talán emiatt még nyűgösebb, fáradtabb, levertebb, ingerlékenyebb vagyok. Annyit azonban megsúgok, hogy még nem készült felmérés róla, de ha készülne, kiderülne, hogy az apák több időt töltenek a televízió képernyőjén, mint saját gyerekük ábrázatán csüggve. Majd jó pár év elteltével csodálkoznak, hogy ős és utód közt nem talál a szó. Vajon miért? És felfedeztem, hogy ráncos lett a homlokom, és lassanként összegyűrődik az arcom is és fele annyi hajam van, mint eddig volt, szóval hamarosan nálam is beköszönt a kapuzárási pánik. Mi az hogy, már harminc éve kapuzárási pánikban élek. Csak azért harminc, mert az első négyre már nem emlékszem.