A fűtésszezon diszkrét bája

Van nekem egy vasúti kocsira emlékeztetető, zsebkendő méretű kétszobás lakásom. No, nem egészen enyém, mert árát még csak részben sikerült a nagylelkű kölcsönzőnek törleszteni. De azért van, én pedig bőszen lakozom benne, porontyommal egyetemben, ez a lényeg. Tegnap este nyolc óra tájt is ilyen bősz voltam még, Tekla táplálékát folyósítván a kiszolgált sárga fotelban, kicsit szorongva, hogy miből fogom a néhány hete üzembe helyezett, villannyal működő fűtőtesthez járuló számlákat fizetni, mert a lakásban központilag telepített vastigrisek a reggeli mínusz fokok dacára makacsul hidegek maradtak – mikor is ajtómon kopogás hangzott.

A kopogást a tömbház kissé alkoholos, élete delén túl járó felügyelője ejtette, aki hölgy, és kissé ideges állapotban meredezett a küszöbön, egy szöghajú, kezében csípőfogóval pompázó idősebb szaki társaságában. Hogy ők megnéznék, mi a helyzet a fűtéssel, mert beindították, de ezen a soron nem megy. Hajaj. Tudjátok-e miért nem? Mert a derék vízgázszerelők, akik nálam a nyáron frappáns megoldásokkal kísérletezve mindenféle felsőbbrendű hatalom (értsd házfelügyelő) megkérdezése nélkül egyetlen elegáns huszárvágással kiiktatták bájos lakomból ama rút, vastag, ócska és repedt csövet illetve annak összes vékonyabb típusú járulékát, mely a lépcsőházból konyhámba csatlakozva, az egész vasútikocsi-testen átfutva, negyedik emeleti rezidenciám irányából lefele volt hivatott a soron felfűzött lakások melegét biztosítani. Kicsit köhögtem is a lélegzetelállítóan egyszerű megoldás láttán, minekutána azt kértem eme derék mesteremberektől, hogy a megrepedt és megbilincselt csövet kicseréljék, de mire a ropogósra újított kéglibe toppantam, volt cső, nincs cső. Kissé lilára vált fejjel kérdeztem, hogy nem lesz itt probléma télen a fűtéssel, hiszen azon a néhai vastag csövön jött ide a víz... Nem, nem, mondák, az csupán egy béna szellőztető rendszer, teljesen ósdi és fölösleges, úgyhogy ők kiiktatták, beiktattak viszont két csinos, félöklömnyi szelepes kütyüt a gyerekszoba és a fürdő fűtőtestjeiből meredező csonka csővégekre, oda, ahova az említett ósdi „szellőztetőrendszer” valaha csatlakozott. És akkor majd ezzel a kis bájos kütyüvel szépen kiszellőztetem ősszel a dolgot és minden pompásan működni fog. Hát jó. Mondhatom, júliusi lila fejem kismiska volt a házfelügyelő néni fejének és főként szeme párjának tegnap esti állapotához képest, midőn meglátta, hogy sehol semmi cső. Épp hogy le nem harapta ezt az én néhai gyengelila kobakom. Hogy én levágtam a soron a fűtést. Anélkül, hogy megkérdeztem volna. Hogy egyáltalán mit képzelek. Most tessék, miattam didereg mindenki. Arról nem is szólva, hogy itt a hatóság semmibevétele és mindenféle kihágás történt. Hát így állok én, pilátus a krédóban, egy négyhetes kisbabával eme szívderítő őszi reggelen, a hideg lakásban, ahol nemsokára falat fúrnak, csöveket raknak, porfelhő száll majd és isten tudja, hova emelkedik a zajszint – és várom az említett vízgázszerelőket. Ha egyáltalán idedugják a képük. Nagyon gyáva vagyok és félek, képtelen leszek ezt az egész ügyet jogosan felháborodott sárkányként menedzselni. Legszívesebben kilépnék a színről, mintha egy ócska fércműből távoznék, teátrális lemodásom benyújtva. De attól tartok, a lakók pecsenyét csinálnak belőlem ha a helyzetet hamarosan nem korrigálom, úgyhogy csak bámulom alvó Teklám szépen kerekedő, nyugodt pofiját és a Brian életében keresztre feszített vidám pasasokkal dúdolom magamban, hogy „always look at the bright side of life”. Majd csak lesz valahogy ez az egész gordiuszi fűtéscsomó. Még jó, hogy van ez a két csinos kis szelepes kütyü. Gyorsan kiengedem rajtuk az egész csúf sztorit. Pá.