Türelmetlen évforduló

Kedves barátaim, most jelképesen pezsgőt bontunk, egy nagyot koccintunk és pajkosan összekacsintva naaagy megelégedéssel nyugtázzuk, hogy immár kerek egy esztendeje nyúzzuk egymást e blog hol sűrűbben hol gyérebbül jelentkező virtuális lapjain. Igaz, most nem annyira észbontóan augusztusi kék az égbolt, ellenben a hőség annál inkább észbontó, én pedig lassan egészen megkékülök (kukulok) itt a türelmes várakozásban, mialatt készülödő apróságom tapintatosan szétrugdossa jobb oldalamat, tudnillik az a kedvence, de szerintem ebben semmi, de semmi politikai él nem rejtőzik. Egyelőre.

Az utóbbi időben, mialatt, mint említettem, angyali türelemmel várom gyermekem születését és daliás alakom teljes csődjének végérvényes kinyilatkoztatását, arra figyeltem fel, hogy különösen érzékeny lettem a türelmetlenség megnyilvánulásaival szemben. Az addmeguramdemostmindjárt, a gyorsan-gyorsan küldd át, fordítsd le, csináld meg, hozd be, vidd el, mondd meg, tagadd le, nyisd ki, zárd be, tudd meg, felejtsd el, hallgasd meg, vedd fel, nézd meg, figyelj ide, tedd oda, add elő, rázd le, stb imperativuszaival szemben. Nagy, homályos, nyugis felhő közepén csücsülve nézem, hogy mindenkinek milyen átkozottul sietős a dolga, rém fontos ügyei folynak, halaszthatatlan teendői akadnak, senki nem bír két percet nyugton megállni, valamire várni, másokra idejét áldozni – türelmet erőltetni magára. Rohanunk, hogy utána még többet rohanhassunk, mert ha leállunk, akkor nem tudom, mi történik, jön a dél szörnyetege, a rettenetes teknősbéka-testű és emberfejű démon, ahogy Goya látta fényes nappal a fehérlő sivatagban, lassan felénk mászik és ahogyan meglátjuk, elfog bennünket az álmosság, hatalmába kerülünk, és nincs többé nyüzsi, nincs többé zsufi, nincs többé izgi-mozgi, szevasz adrenalin, huha, és akkor mi van? Mit kezd az ember egyedül, teendők nélkül, fojtó határidők  teljes hiányában, nagy, kongó térben, ahonnan sehová sem kell sietnie, mit kezd az ember, mikor végre önmagával kellene kicsit szembenéznie? Gyorsan kitalálja az időt, ami mögé bújva aztán diadalmasan az egész undorító lelkizés meg önvizsgálat elől menekülni lehet. Nos, nekem a terhesség ezt a dimenziót bontotta kicsit le, ezt az idő dolgot, már csak azzal is, hogy eddigi természetemmel ellentétben egyszerűen VÁRNI kellett – kell még egy ideig és azután azzal, hogy hirtelen egész eddigi világom mintha kútba esett volna, és fogalmam sincs, mi vár rám, és fogalmam sincs, hogyan fogok viselkedni. Kedves kis állapot, óvatosan nyújtózkodom benne, közben pedig igyekszem nagyon erősen uralkodni magamon, mert RETTENETESEN TÜRELMETLEN VAGYOK és mindjár felrobbanok ebben az állandó önmagammal-szembesítő nagy, puha felhőben. Szóval, nem véletlenül találta ki, aki kitalálta: türelem, tornaterem.