Egy kicsi mozgás

Ismeritek ti azt az alattomos feszültséget, ami elalvás előtt befészkeli magát az ember bokájába, onnan kujtorog hol a lábujjak, hol a térd irányába, a csontokon, inakon, izmokon végig, hogy sem ellazítva, sem megfeszítve, sem begörbítve, sem kiegyenesítve, sem fekve, sem ülve, sem állva nem bírja már a lábtulajdonos elviselni? Miközben édesdeden szundítania kéne, mert kilencedik hónapos kismama és parancsba kapta, hogy feltétlen pihennie illetve híznia kell, ellenkező esetben kis, csenevész babát hoz majd e világra aki képtelen lesz a földi atrocitásokkal megbirkózni?

Én sajnos már több hónapja ezzel az érzéssel kacérkodom szinte minden áldott este, gondolom amiatt, hogy fél éve kimaradt a bicaj az életemből, hogy mióta áldott állapotban leledzem, egyáltalán nem jártam úszni, (azelőtt se sokat, az igaz, de látom, sok boldog kismama a medencéből nyeri esti nyugalmát) hogy lassanként minden, ami tunya életemben mozgásnak minősíthető, az illemhelyig vezető napi húsz-harmincszori zarándokút, mert a természet állandóan hív, pontosabban úgy tűnik nekem, hogy e hívó hangot hallom, miközben persze, dehogy, csakhát ezzel a valódi-valótlan hanggal nem nagyon mer packázni az ember. Szóval így fekszem görcsbe ránduló lábazattal és közben azon rágódom, hogy tényleg Asaph Pendragon volt-e a Rózsakeresztesek nagymestere, (mintha bármikor rendelkeztem volna olyan jellegű tudással, ami erre a kérdésre akár felületesen is választ adhatna, hahaha) vagy Szerb Antal csak úgy odaötlötte az egész sztorit a papírra, lábánál egy óriási, fehér, vörösfülű kutyával; hogy vajon a walesi nyelvben w betűvel jelölt hangot hogyan kell ejteni, tehát például hogyan olvassam ki e szót: cwrw, mely állítólag walesiül azt jelenti: sör, és ugye, nem ártana tudni, hogy hangzik, mert legközelebb, úgy egy-két év múlva, mikor esetleg már kispályásban sörözhetem, viccből így kérjem a kedvelt nedűt, meg hogy azért nem esik oly nagyon messze az alma a fától vagy a szem az árpakalásztól, merthogy angolul néha a fincsi sörfőzet neve brew – na de itt mindjárt hasonlatos leszek Szőcs Pista bácsihoz, aki a Helikon hasábjain és egyéb helyeken is káprázatos fantáziával szokta különböző fura, visszafele betűkihagyással olvasott és tükrösen-trükkösen egymásnak mindenáron megfeleltetett szópárokkal bizonyítani, hogy a magyar és a sumér (ő így mondja: szumír) nyelvek ill. népek egymáshoz igen közel állnak... Pár napja sehol sem leltem már a helyem és semmire sem tudtam már odafigyelni, így előszedtem a polcról régi jó barátom, a Pendragon legendát, ami segített is, a baj csak az, hogy tegnap estétől ma délutánig tartott, és most megint itt állok megfürödve, nyűgösen, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Mámáci megkönyörült rajtam és fölajánlott egy Hegedüs Géza nevű úriember tollából született regényt, mely az Ekhnáton korabeli Egyiptomról szól, úgyhogy most éppen abban fogok elmerülni, de nem hiszem, hogy ez az említett feszültségen sokat segít majd. Üldögélek és tervezem, hogy szülés után úszni, bicajozni, szaladni és tornázni fogok, és mindezektől földöntúlian boldog leszek, és mindezek mennek is majd, mint a karikacsapás, angyali fegyelemmel és példás kitartással – juhuhuj, milyen átkozottul jó véleménnyel vagyok hirtelen saját magamról!!! Inkább lőjük le ezt a Nonót, tünés vissza a kis ponyvái közé. Alázatosan üdvözlök minden igazi sportembert. Ma este ők a királyok.