Napfény, július-2007

Tegnap este a magyar kettes Kultúrház adásából megtudtam, hogy a magyar nép, mint olyan, panaszkodó, pesszimista és boldogtalan, nálunk már csak az ukránok, lengyelek, grúzok, örmények boldogtalanabbak. No, de az infóhoz hamar hozzáragasztották azt is, hogy ez tulajdonképpen csak bizonyos szociális illemszabályok kérdése, merthogy művelt országokban (angol, finn, svéd, német, satöbbi) egyszerűen illetlenség magánnyavalyáinkat kiteregni, így az ott megkérdezettek általában okkal-ok nélkül boldognak vallják magukat, míg a faragatlan magyarok bőszen és szégyentelenül belepanaszkodnak a kérdezőbiztos ábrázatába.

Továbbá az sem egyértelmű, mit is fed a boldogság kifejezés, amint azt filozófus hajlamú édesapám is azonnal jelezte: de fiam, egyáltalán mi az, hogy boldogság? Na bumm. Emlékszem, egyszer egy igen megrovó hangú kritikában, melyet valamely bátor titán magyarországi irodalmár dörgött Százegy című szerény verseskötetem hullája fölött, talán az Árgus internetes folyóirat hasábjain, a könyvben sorakozó silány férc- illetve tucatművek ellen felhozott érvek egyike az volt: honnan is veszi érettségi után bárki a bátorságot ahhoz, hogy a boldogságról, az élet értelméről versben értekezzék?! No lám, az inkriminált versben a boldogságról valóban szó esett, az élet értelméről már kevésbé, de innen is látszik, hogy az említett úriember számára a boldogság az élet értelmével áll szoros összefüggésben. Nálatok ez hogyan működik? Én például most oltári boldog vagyok, de ez a kánikula teljesen taccsra tesz, alig bírom a vánszorgó perceket valamiféle értelemmel megtölteni. Nincs szívfájdalmam, nem vagyok szerelmi csalódott, nem vágyom láda sörre, álomautóra, ezüstszínű hűtőszekrényre, tizennegyedik lajos korabeli komódra, bűbájos ékszerre; vállamon csücsül az elégedettség paradicsomi madara és kék szárnyával édesen legyezi homlokom, de a hőséget sajnos képtelen tőlem távol tartani, úgyhogy itt fövök angyali boldogságban a kolozsvári harmincnyolc fokban egy elfüggönyözött szobában, maximum arra gondolhatok, hogy nem kell trolibuszt vezetnem, káposztát gyomlálnom vagy dinnyét árulnom isten szabad ege alatt, melyből csak úgy dől az imádott napfény. Bezzeg ezt nem lehet télire eltenni! Pedig milyen jó volna, kis csinos befőttesüvegekben ott sorakozna a kamrapolcon, Napfény, július-2007 felirattal, és télen, mikor azon siránkozom, hogy boldog vagyok, de hogy lehet ilyen embertelenül hideg ebben az átkozott városban, szépen leoldanám a tetejéről a celofánt, és csendben megmelegednék, mint József Attila emberei a nagy tűz mellett. Na, valami ilyesmi lehet a boldogság, hogy én most gondolatban elteszem azt a napfényt télire, és minden oké, még a kinti hőmérséklet is mintha icipicit csökkent volna.