Versenyhelyzet

Apám szerint az élet rendje, hogy a gyereknek kutya kötelessége – úgymond biológiai, evolúciós, genetikai, szent, vagy amit akartok – szülejét (it) valamilyen téren túlszárnyalni. Anyám erre azt mondja, hogy az Esterházyt, a Fényest, nehéz lehetett gyerekeinek túlszárnyalni. Megjegyzem, hogy biztos akadt olyan gyermeke, aki sokkal profibb marhapörköltet tudott főzni, mint a Fényes Miklós. Elragadóbb keresztszemes terítőt varrt. Elegánsabb ujjtartással zongorázott. Vagy jobban szerette élete párját. Anyám szerint ez az egész versenyszerű felfogás undorító. Hogyhogy „túlszárnyalni”? Igaza van, ámde az atyai koncepció értelmében az élet értelme a haladás, az evolúció, és az emberiségnek tulajdonképp ez feladata, rendeltetése: tessék a szülőket záros határidőn belül túlszárnyalni.

A fürdőszobában (egyikben) nem működik a csap, használhatatlan a zuhanyozó, az egész létesítmény a teljes csőd mintapéldja; a házban minden egyes ajtósarok kísérteties lánccsörgés-szerű hangokat hallat nyitás avagy zárás esetén, a kilincsek lötyögnek, a székek kotyognak, az asztal billeg, nincs egy becsületesen kiélezett kés az egész homályos lakban, ám a gyereknek magasan a szülői szint fölé kell lebbentenie földi létének valamely aspektusát. Például, ha hiszitek, ha nem, az én egyelőre egy szem lányom, aki, ha minden jól alakul, szeptember elején érkezik közénk, sízni, biciklizni, hegyet mászni, úszni és esetleg hokizni is fog, mindezt körülbelül már mielőtt járni tudna, de ha már túlszárnyalásnál tartunk, akkor az sem kizárt, hogy ő lesz a kerület sörivó bajnoka, mondjuk úgy tizennégy éves korában. Érdekes, hogy mikor ilyen túlszárnyalásokról beszélünk, mindig csak arra gondolunk, csemeténk mily csoda alkat lesz, nem jut eszünkbe, hogy betöri majd az óvoda ablakát, az orrát, a szomszéd fiúcska fejét, kiszakad a fenekén a nadrág, örökké sebes lesz a térde, ellopja a padtársa radírgumiját, az összes világos színű bútordarabot fekete filctollal szignálja, leborotválja a hajasbaba fejét, porcelán kisestélyinkből sálat szab magának, elajándékozza a könyveinket, menhelyet csinál a lakásból, és így tovább. Nem jut eszünkbe, hogy ő nem a „miénk”, hanem VALAKI, és amíg a mi kenyerünket eszi, nem azt teszi, amit mi számára előírunk, hanem azt, amit tennie kell. Ajaj, ez a dolog a kenyérrel nagyon a begyemben van, de soha nem volt bátorságom a kenyeres kijelentésre azt válaszolni, hogy azért eszem a te kenyered, mert néhány évig te is a más kenyerét etted, és tulajdonképpen ez a világ rendje, nem a túlszárnyalás, nem az evolúció, nem a verseny, hanem csak annyi, hogy próbáljon meg végre kicsit kikukkantani saját személyisége roppant szálfái közül az ember, hátha meglátja a körülötte veszélyesen düledező erdőt.