Játék muzsika nélkül

Van egy kedvenc játékom. Illetve több is van, de ezt szoktam elővenni olyankor, amikor döccenősre veszi a figurát az élet. Vagy én. Tudjuk, milyen meghatóan illékonyak vagyunk. Miből lehet a palack, ami „egyéniségünket” őrzi? Más szóval honnan tudom, milyen vagyok? Mihez tartom magam? Vajon mindig ugyanahhoz? Mindig máshoz? Vannak dolgok, amikhez ragaszkodom, és mások, melyeket feladok vagy lazán lecserélek? Mitől vagyok én én? Attól, hogy már megint negyedik sörömet iszom, és még nyolc óra sem múlt el? Attól, hogy nem eszem húst? Eszem? Hazudok? Nem hazudok? Sírok? Nem sírok? Alkuszom? Nem alkuszom? Mitől?

Ha megingok, eljátszom azzal, hogy végigzongorázok az ábécé betűin, nem feltétlenül mindegyiken, és leírom magam. Minden értelemben. Jó páran biztos ismeritek ezt a játékot. Tulajdonságábécének hívom. Alkalmatlan, álmodozó, béna, céltudatos, csintalan, durcás, eszement, édeskevés, forrófejű, gondoskodó, gyatra, hűbelebalázs, illedelmes, jószándékú, kóbor, lehetetlen, mérges, nosztalgikus, nyanya, oroszlán, ólom, ökör, őszülő, páratlan, rohanó, saláta, szorongó, titkos, tyúk, undok, űrutazó, vandál, zicces, zsongó. Aztán megnézem, mi a kórkép. Most például túl sok a mozgás, az akarat, a szomorúság. Elméletileg le kellene ülni, elgondolkodni, szusszanni egyet. És akkor fogjuk életünk billegő járművének kormánykerekét, amekkorát bírunk, fordítunk rajta, és megvizsgáljuk a csillagos eget, kiderítendő, hogy hol is tértünk el a választott iránytól. Hol tértünk el a tizennyolc éves Kolumbusz Kristóftól, aki bennünk lakik, hol tértünk el a félkegyelmű hercegtől, aki senkit sem akart bántani, hol halkult el a féktelen indiánordítás bennünk, hogy tűntek el a fák, melyek csúcsára fel lehet kapaszkodni, mikor az ember nem látja lába előtt az utat. Mert akármilyen illékony is volna az a bizonyos palack, nem kéne elfelejteni, hogy valamiféle alakja mégiscsak van neki. Ha nem figyelünk oda rá, még a végén kiborul, aztán nézhetjük magunk. Úgyhogy ma estére kívánok kellemes palackvizsgálgatást mindenkinek, kinek-kinek olyan értelemben, amilyenre épp legnagyobb szüksége van.