Tekintettel a kisjézusra

Képzeljétek el, majdnem meghaltam. Persze, már történt velem ilyesmi vagy kétszer, de akkor egy csapásra történt, és közben nem volt időm felfogni, hogy mindjárt meghalok. És gondolom, mindannyiunk életében akadnak ilyen hajszálon múló balesetek, hogy az ember utána csak ül nagy bambán és megpróbálja érteni: minek köszönheti a kegyet, a szerencsét, miféle agyafúrt történetek várnak még ebben az életben rá, hogy nem lehetett neki egyelőre kilépni a színről. Nem mintha erre vágyna, csak hát azért ilyen alkalmakkor mégiscsak meggondoljuk: tulajdonképpen élünk. Nem csak úgy egyszerűen dolgozunk, buszozunk, gépelünk, sörözünk, szeretkezünk, mosogatunk, tévézünk, alszunk, táncolunk, veszekszünk, fürdünk; hanem konkrétan élünk és még az sem kizárt, hogy „küldetésünk van.”

Persze, ha református lelkipásztor volnék, vagy karma szakértő keleti bölcs, akkor most lazán elintézném a dolgot a predestinációval, a teljesítendő életfeladattal, aurával, energiával és még isten tudja, mi mindennel. Mivel nem vagyok, csak állok enyhén értetlenül a jelenség előtt. A dolog kb. két hete esett (igazság szerint én estem, de nagyon nagyot, időben valószerűtlenül sokáig tartott és már lemondtam egész mézes-citromos életemről, amikor sikerült valahogy megkapaszkodni és a fizika törvényeinek ellenében megállni a havon) – és a szervezetem erre az egészre azzal reagál, hogy minden áldott nap legalább délig alszom. Azóta. Mióta kiderült, hogy nem tudok meghalni, hol felhős, hol ködös az idő, az arcom begyógyult, de képtelen vagyok az ágyból kiverekedni magam. Mintha nyolcvan fölötti néne volnék, akiben már jócskán megkopott a tettvágy, aki lassanként képtelen hetvenes éveinek pajkos erejével lábra pattanni és derékon kapni a seprűt, bevásárlószatyrot, fakanalat, csak ül a dunna alatt és fájós derekát lapogatja, vagy rettegve figyeli: jobb térdéből merre igyekszik épp a reuma. Pedig tennivaló akadna bőven, csak valahogy elfolyt az energiám, lemerült az aksim, és a töltőt sem találom. Lehet, hogy azok között, akik nem a téli sportok szerelmesei, szép számban gubbasztanak ilyen hozzám hasonló téli szegények, akiket megnyomorít a hideg, a korai sötét, a köd, sár, latyak, szürkeség? Mit tesz ilyenkor a nyár árva szülötte, elővesz valami jó kis könyvet – csak sajnos az utóbbi időben még a jó kis könyvek, melyeket elővettem, még azok is olyan depis hangulatot árasztottak, hogy csak mélyebbre süllyedtem tőlük ebben a ragadós téli sírhantban, amit a Jóistentől felújítva ajándékba kaptam. Szóval örömtáncot kellene ropnom, indiánordítással volna illendő az épp szolgálatos fotó körül itt az oldal tetején ugrándoznom, ehelyett csak annyit mondhatok: összeszorított fogakkal hő imát hő ima után mormolok: add uram, hogy lássam az eget, csak egy icipici darabon szeretném azt az ózonkéket megpillantani, ha nem túl nagy kérés, lepj meg bennünket, nyomorult napsugárfüggőket, egy csöppnyi fénnyel. Ha nem, FELROBBANTOM A KARÁCSONYFÁT!!!!