Világkampány

Honnan ered az ember életmódja? Önmagából? A csillagokból? A körülményekből? A barátokból, akiket jól megválogattunk? Sors? Szerencse? Balszerencse? Vakvéletlen? Vajon én vagyok a ludas abban, hogy állandóan sietek, rohanok, utazom, mindent majdnem lekések, mindig történik valami? Vagy ez csak felfogás kérdése? Ami van, tulajdonképpen szóra sem érdemes, csak nekem tűnik úgy: jé, már megint micsoda zűrök vesznek körül? Léteznek olyanok, akik vonzzák a bajt, másoknak alapvetően nyugi dukál, csak úgy, by default setting, megint mások állandóan rivaldafényben mászkálnak, illetve akad, aki rezignáltan kukázik, három diplomával a zsebben, csak azért, mert épp ehhez támadt kedve?

Miért van tele last minute ride-okkal az életem? Honnan derítik ki a telefonszámom azok, akiknek hirtelen szükségük van egy hűbelebalázs illetőre, és sehol sem találják? De hogyhogy fogom magam, és felkerekedek? Szóval, ha nemet tudnék mondani ezekben a varázslatos pillanatokban, ha el tudnám vágni a vonal túloldalán álló alatt a deszkát, hadd hulljon csak, ha már oda jutott, a szakadék szélére; ha képes volnék határozott hangon, egyéb elfoglaltságra hivatkozva, szilárdan visszautasítani ezeket az ereszd el a hajamat stílusú hajmeresztő utazásokat, akkor itt ülnék a szapin reggeltől estig, a körmömet reszelném, terrorizálnám dohányos kollegáimat, és már régóta mindenkinek tele lenne velem a hócipője. Az alkoholszintről szót sem ejtve. Vagy hatgyerekes anya volnék egy távoli paplakban, Csajága Röcsögén, és párás szemmel figyelném, hogy nőnek a karácsonyi kaktusz borzaspiros virágai. Így viszont azzal van tele mindenkinek a hócipője, hogy állandóan úton vagyok, egyik lábam itt, a másik ott. Volt diáktársam igen találó meghatározása szerint „Nonó az az eltűnős fajta”, évekig semmit sem tudni róla, aztán megjelenik valahol, ahol épp senki sem számít rá. Megjelenik, kettőt vigyorog, hármat viccel, négyet csúfolkodik, és megy tovább, évekig megint semmi hír. Ez persze nincs teljesen így, de nem tagadom, szívesen vállalnék valami világutazással egybekötött megbízást. Ellenben nem szeretnék haditudósító lenni, sem az emberi jogok követe, nem szeretnék mosóport reklámozni afrikai bennszülötteknek, hittérítő sem lennék. Mondjuk angol nyelvet tanítanék, abból elméletileg bárhol meg lehet élni, közben mindenhol megtanulnám a helyi nyelvet (ripsz-ropsz, megy az nekünk!), és szabadidőmben az olvasás iránti érdeklődés felkeltésén fáradoznék. Nonó olvasótáborduzzasztó világkampánya. Miután sikeres és világhírű lettem, tárt karokkal várom minden drága barátom egy felolvasóestre, bárhol a földgolyón. De nektek kell felolvasnotok!!!