Egy kulturált turista vallomásai

23 éves koromban külföldön diákoskodtam. Év végén elvitték az egész csoportot egy szomszédos városba, ahol rövid program után pár óra erejéig mindenki szabadon rendelkezhetett az idejével. Másodmagammal és egy helybéli kollegával elindultunk a város felderítésére, és mintegy másfél óra leforgása alatt megnéztünk néhány helyi jellegzetességet.

Megcsodáltuk X sárgára festett szülőházát (kívülről), elmentünk az Y stílusban épült könyvtár mellett, láttamoztuk Z érdemes művész elemi iskoláját (kívülről), és átmentünk W kacsalábon forgó palotájának kovácsolt vas kapuja előtt. A maradék időben (merthogy olyan is volt!) átrohantunk egy kisebb történelmi múzeumon és lefényképeztük a helyi parkban felállított ismeretlen katona mellszobrát. És még mondja valaki, hogy nem használtuk ki a szabadidőnket!

A másik 27 rusnya-tunya kolléga mit csinált ezidő alatt? Lopták a napot a sétáló utcában frissen megnyílt kávézóban. Micsoda link, műveletlen és kulturálatlan társaság, ahelyett hogy azon fáradoznának hogy megismerjék a város mivoltát, csak ülnek és nyomják az üres kocsmaszöveget, mintha egész évben nem ezt csinálnák szabadidejükben. Bezzeg én, aki tudja mit kell csinálni egy idegen városban, egyetlen pillanatot sem szalaszt el: jön, megy, megismer, leltároz, jegyzetel, és fényképez. Hmmmmm, lenne mit tanuljanak tőlem, gondoltam magamban én, a kulturált turista, miközben mogorván, de remek teljesítményem tudatában, büszkén kihúztam magam és enyhe, alig leplezett megvetéssel köszöntöttem társaimat, akik éppen akkor álltak fel az asztal mellől, kacarászva és jókedvűen.

Azóta eltelt néhány év és én még jó párszor eljátszottam a kulturált turista szerepét. Mondanom sem kell, ahogy telt az idő, belefáradtam az állandó kulturált turistáskodásba, és elfásultam az állandó kultúravadászatban. Visszagondolva a fent említett városlátogatásra, pirulva kell bevallanom, hogy úgy tűnik, lemaradtam valamiről...

Félreértés ne essék: nem azt sajnálom, hogy nem ültem le a társaimmal kávézni. És még csak azt sem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy sajnálom, hogy túlbuzgó módján végigrohantam a városon, és végignéztem a mára már semmitmondó és feledésbe merült épületeket. Nem, ennél egy sokkal alapvetőbb dolgot sajnálok: éspedig azt, hogy nem álltam meg egy pillanatra a szokásos rohanásomban, és nem gondolkodtam el azon, mit is akarok úgy istenigazából - itt és most. Lehet, hogy a kávé és a társaság mellett szavaztam volna, és lehet, bár nem túl valószínű, hogy a rohanó városnézés mellett voksolok. Talán megnéztem volna azt a kis múzeumot, nyugodtan, csendesen, időt szánva arra, hogy megérezzem, milyen is lehetett itt élni 150-200 évvel ezelőtt. De az is lehet, hogy arra vágytam volna, hogy a kis parkban leüljek egymagamban, élvezzem rövid időre a zöldet, a csendet, és hogy magamba szívjam annak a délutánnak minden pici rezdülését... Sajnos azt, hogy akkor legszívesebben mit csináltam volna, soha nem fogom megtudni. Egyet tudok: mára csak a sajnálkozás maradt, a rohanás és a semmitmondó épületek halvány-keserű emléke.

Bevallom, több éven keresztül tanultam és mai napig is tanulom, hogyan NE maradjak le arról, hogy a magam módján jól érezzem magam. Úgy vettem észre, ez szorosan összefügg annak a csalóka és megfoghatatlan belső hangnak a meghallgatásával. És persze itt már nem csak turistáskodásról beszélek, hanem a mindennapokról általában, a választott szakmámról, a barátaimról, és nagyjából mindenről, amit el szeretnék érni ebben az életben. Talán nem vagyok egyedül az, akinek gyakran nehezére esik észrevenni, mikor szólal meg belőlem a szülők intő szava (fiam, ne lopd a napot), mikor engedek a kultúra és a normák nyomásának (mégiscsak illik végignézni azt a 87 helyi múzeumot, 32 templomot és 129 művészeti galériát) és mikor engedek különböző barátok és ismerősök kérlelésének (igazán, most ezt kellene csináljuk)... és savanyú képpel, kelletlenül, mégis megyek, nézem, csinálom...

Ennek ellenére azt kell mondanom, örömmel tölt el, hogy a helyzet nem egészen reménytelen. Egyre gyakoribbak azok a pillanatok, amikor valamiért megkondul a belső vészharang. Lehet ez egy nyilallás a gyomor tájékán, lehet ez valamiféle szívszorításra emlékeztető röpke szomorúság, vagy csak egy másodpercnyi zavarodottság... és az az óvatlan pillanat, az a leheletnyi szünet elég ahhoz, hogy nyakon csípjem és leleplezzem a kultúrának, műveltségnek, jólneveltségnek és hatékonyságnak álcázott ebadta kísértetet ami bennem lakozik. És ilyenkor megtörténik a kis csoda: megállok. Megállok és figyelek. Belülre. Utána pedig cselekszem - immár abban a tudatban, hogy valóban azt teszem, amit abban a pillanatban leginkább tenni szeretnék.

-zuzu@meno.ro-