Kósza gondolatok egy belizei út kapcsán

A Yucatan félsziget keleti részén található a Guatemalával és Mexikóval szomszédos Belize, korábbi nevén Brit Hondurasz, amely viszonylag kis területe ellenére a Karib tenger leghosszabb partszakaszával dicsekedhet.

Lakosai többségét a Maya indiánok és az európai hódítók Mestizonak ismert leszármazottjai, valamint a Garifuna néven ismert Karib tengeri indiánok és afrikai népek leszármazottjai alkotják. Az országban megszólalnak többek között angolul, spanyolul, kreolul, valamint maya és garifuna nyelven. A gazdaságilag nem túl fejlett Belize leginkább cukrot, banánt, fát, halat, illetve különböző citrikus gyümölcsöket exportál.

Utam elsődleges célja a természetes gyógymódok tanulmányozása volt, amelyhez egy alapítvány  szolgálatatta a keretet: közvetített a gyógyítók és a látogatók között, emellett pedig szállást és étkezési lehetőséget biztosított minimális pénz és segítő munka ellenében.

Környék és szokások

2001 májusában, az esős évad legelején utaztam Belizébe, ahol a legtöbb időt San Ignacioban töltöttem, a fővárostól mintegy három órányira. A várost dombok veszik körül, adottak még folyók, csodálatos lagúnák, mindenféle egzotikus növény és állat, amelyből a gekkók, iguánák, pókok, kígyók és kolibrik látványa mindennapos. A lakások berendezése és technikai felszereltsége elég szerény, de az alapítványnál 2001-ben már volt email (magánházaknál ritkaságszámba ment). Pálmafák, poros utak, csend, nyugalom, a mindennapok nem rohanósak, mégis mindenre jut idő. A belizei idő külön fogalom: ráérés. Ha egy gyűlést kettőre hirdetnek meg, négy előtt nem fog elkezdődni, ha pedig hatra hívnak vendégségbe, nyolc előtt megjelenni illetlenség. A partvidéken, ahol a turizmus jobban működik, a vendéglők kísértetiesen emlékeztetnek a hazaiakra, ahol a menün található 15 ételből 10 nem kapható, és ha a leves hideg, a sör és a fagyi biztosan meleg lesz. Jobb étkezdékben azonban a halétekelek bámulatos kínálatát hasonlóan bámulatos tehetséggel  készítik el. A szálláskörülmények a partokon minőségben nem maradnak el a hazaiaktól, árban pedig mindez hozzáférhető.

Az átlag városi emberek barátságosak, nyitottak és segítőkészek. Az alapítványhoz kerülő, szegénységben élő gyerekek alázatossága és hálás viszonyulása mindenki számára megható volt, hiszen legtöbbjüknek napi egy étkezése sem volt garantált. A rövid túlélő tanfolyamon kihangsúlyozták, hogy ha lányok fürdeni mennek, pólót és rövidnadrágot viseljenek a domborulatokat felfedő bikinik helyett, ha nem akarnak állandó férfi nézőközönséget. Buszon és utcán is kerülni kell a szemkontaktust, mert az önmagában is flörtre invitál, és a latin macho férfiaknak igen kifinomult antennáik vannak. Bizony, előforfult már olyan is, hogy a barátságos amerikai turista lánnyal az autóbuszon simogatósra vették a dolgot, holott a lány csak amerikai normák szerint mosolygott – amire a helybéli férfiak a saját normáik szerint reagáltak... A nők bántalmazása háztartásokon belül  gyakori, nekünk pedig felhívták a figyelmünket, hogy ne ítélkezzünk ezzel kapcsolatban, mert a nők ezt a férfiak ragaszkodásának jeleként értelmezik. Az érdekházasságok gyakoriak; a szegénység miatt elfogadott, hogy két ember azért kel egybe, hogy tűrhető életet teremtsen egymás és a család számára.

Furcsa jelenség fehérbőrű idegenként egy színesbőrűek lakta relatíve szegény vidéken időzni. A fehér bőrhöz általában a gazdagság gondolata társul, státusz, hatalom és ki tudja még mi. Jómagam mást nem ismertem, mint kisebbségi sorsot: Erdélyben a magyarságom miatt, Magyarországon a “románságom” miatt, Nyugat-Európában a Kelet-Európaiságom miatt, az Egyesült Államokban pedig az idegenségem miatt. Annyira belém ivódott, tudattalanul is, hogy észre sem vettem milyen ez, olyanná válik, mint a levegő, amit beszívunk, egyszerűen van, és nem gondolunk rá. Soha nem is vettem volna észre, hogy milyen az, amikor nem kisebbség vagy, esetleg nem annak vélnek, ha egy olyen helyzetbe nem kerülök, amikor másnak vélnek, mint ami vagyok. És nehéz lenne szavakba önteni, hogy mi is jött át azokon a tekinteteken, gesztusokon, félmondatokon, amelyek ki tudja milyen vélt vagy valós hatalmat, vagyont és státuszt tulajdonítottak nekem pusztán a bőrszínem és az idegenségem miatt. Mert nem volt a homlokomra írva, hogy kommunizmusban nőttem fel, és a szegénységből és nyomorból jómagam is kaptam bőven ízelítőt, sorstársaim talán többet is, mint én, és hogy vagyonom, amit effektíve magaménak tudhatok (és itt nem ingatlanokról, autókról is kiló aranyakról beszélek), valószínű nem rúg többre, mint az övék. Mégis, érezhető volt számomra valamiféle – alaptalan – csodálatféle, érezhető volt, hogy valami olyat gondolnak rólam, olyat vélnek az enyémnek, ami nem az enyém.

Turizmus

A főbb attrakciók közé a maya romok, valamint maga az egzotikus táj tartozik, ennek járulékaival, vagyis a csodálatos növény- és állatvilággal. Kajakkirándulások kínálkoznak, megfelelően képzett és tájékozott helybéliek kalauzolásával, barlangokba, kisebb lagúnákba vagy vízesések környékére juthat a kiránduló, de lovagolni is megtanítják a turistát, ha éppen erre van igény. A csend, a friss levegő, az ágakon lustálkodó iguánák és kígyók lenyűgöző járulékai a tájnak. Kisebb turista paradicsomok is léteznek már, ahol nem túl drágán lehet enni-inni-fürdeni, stb. A maya romok legkisebbjei találhatók Belizében, de pont úgy felidézik a régi korok hangulatát, mint nagyobb társaik. Egyik-másik magasabb romhoz vezető utat katonák őrzik, mivel fegyveres rablásokról is érkezett már hír, bár messze nem olyan súlyos a helyzet, mint például Guatemala egyes részein. Az egzotikusnál is egzotikusabb örömökre vágyóknak még nem ürült ki a tarsoly, Belizében is van ám kupleráj, amit a környék egyetlen ismert magyarja futtat.

Körülmények

Lakásunk egyfajta fából készült lábasház volt (a magas lábak az esőzések okozta árvizektől védik az építményt), amelyben egy szobában fiúk, a másikban lányok háltak, egyszerű körülmények és nagy, de ártatlan bogarak között. A konyhát és a fürdőt megosztottuk egymás és a gekkók között. Folyó víz volt, főzni is lehetett, bár a negyven fokos nedves melegekben a friss gyümölcs jobban esett, mint bármi más. Ennek ellenére naponta egyszer főtt ételt is kaptunk, a rizsnek és szárazbabnak valamiféle zöldséges vagy húsos kombinációját. Jómagam sem a rizs, sem a szárazbab nagy rajongója nem vagyok, de annak a gasztronómiai csodának, amit a Maya szakácsnénk művelt e két egyszerű eledelből, lehetetlenség volt ellenállni. Azóta sem ettem semmit, ami csak távolról is megközelítené az ő rizsesbab főztjeit. Maguk a helybéliek is mulatnak a dolgon, mert reggel, délben és este rizset és babot esznek, és ha elmennek vendéglőbe, akkor rendelnek – no ugye, kitalálod – rizset és babot.

A gyógyítók

A helyiek különbséget tesznek a gyógyítók (bush doctor) és a sámánok között. Míg a gyógyítók ismerik a különféle növények haszálati lehetőségeit, addig a sámánoknak megvan az a tehetsége, hogy a spirituális világgal kapcsolatot létesítsenek és szükség szerint közvetítsenek a két univerzum között. Mindannyian meleg szívű de határozott emberek, akiknek óriási tudása  tiszteletet és bizalmat inspirál. Sir Winston Harris több, mint gyógyító, valóságos dzsungel-guru. Mindent ismer, ami él és mozog az esőerdőben; a brit speciális alakulatokat több, mint két héten át szokta a dzsungelben étel és ital nélkül tartani, csak azon, amit maga a dzsungel kínál. Erzsébet királyné ütötte lovaggá. Tizenkét gyermek apja. Korát meghazudtoló megjelenése lenyűgöző: szikár alkata, átható tekintete, élénk mozgása és gyors észjárása nem árulkodik ötven betöltött életévről. Karizmatikus megjelenése, bölcsessége, óriási intelligenciája és kitűnő humorérzéke mellett ami mégis rám a legnagyobb hatást tette az alázata, a szerénysége volt.

Hatunkat ő vitt egy kétnapos dzsungel túrára. Kapásból sorolta a növények gyógyhatását, köhögéstől gombáig, és ráktól kígyómarásig mindenre tudott gyógyírt. Amikor a kórházba kígyómarással vittek be valakit, az előbb-utóbb, ha addig meg nem halt, Winston Harrisnél kötött ki, mert ő volt az egyetlen, aki növényekből elő tudta állítani az életmentő folyadékot, ha nem volt megfelelő ellenszérum. Megtanított pálmalevelekből menhelyet építeni, hiszen az esős évadban a csapadék mindennapi. Megmutatta továbbá, hogyan lehet a híres machetével a pálmafa fogyasztható belsejéhez jutni (heart of palm, vagyis a pálmafa szíve), hogyan kell különféle indákból vizet nyerni, más indákból moszkitóktól védett fekhelyet készíteni, nyomot követni, a szél járása szerint betájolódni, és sok mást. Ilyen tudás és a szó legtágabb értelmében vett erő mellett még a körülöttünk szabadon kószáló nagymacskák éjjeli koncertje sem volt ijesztő.

Beatrice Waight sámánasszony fiatal korában vált sámánná, azóta növényekkel, masszázzsal és a spirituális világgal való együttműködésével gyógyít. Vele való találkozásom is lenyűgöző volt, nem csak azért, mert manapság a sámánoknak is van mobiltelefonja. Első egyéni ülésemre (több, csoportosos megbeszélés között lehetett egyénileg is találkozni vele) három gondomat vittem magammal, olyanokat, amelyekről legközelebbi barátaimon kívül senkinek sem beszéltem azelőtt. A masszázs ágyon ellazultam, majd ő egy rövid imaféleség segítségével egyfajta transzba került (ebből a külső megfigyelő csak végtelen békét és derűt láthatott az arcán), majd sorolta, hogy mit érzékelt (két gondomat, egy testit és egy lelkit teljes pontossággal írt le, néha saját szavaimat használván) és mondta, hogy mit tehet értem. Testi bajomból annak dacára gyógyított ki, hogy nyugaton több orvos is azt mondta, hogy ezzel (bár nem emiatt) halok meg. Harmadik bajomra is tudott ajánlani hathatós segítséget.

Mrs. Beatrice, a gyógyítók és a többi lakos kedvessége, mosolygós arca mind mai napig frissen él emlékezetemben. A három hét, amit a félszigeten töltöttem, maradandó emlékül és inspirációként szolgál hat évvel a kirándulás után is.

-zuzu@meno.ro-