Az opera az első számú szerelem

Amikor először találkozol vele, a porcelánfigurák, azok közül is a balerinák jutnak eszedbe. Apró, törékeny termete ezt sugallja. A képbe beleillik mosolygós arca, kissé éles, de kedves hangja, törékeny alkatához illő nőies mozdulatai. Szabó Emese nem balerina, de köze van a színpadhoz. A rivaldafényben viszont nem őt látjuk, hanem a Kolozsvári Magyar Opera szinjére rendezett darabjait: a Római lázt, a Szirént, vagy az Asszonyháborút.

Mennyire nehéz bekerülni fiatal nőként egy olyan, sokak szemében erőteljesen hagyományőrző helyre, mint az Opera?

Nem tudnám felmérni. Találkoztam már szakmailag nehézségekkel, de azt, hogy nehéz volt e vagy sem bekerülni az operához, azt akkoriban nem éreztem. Sokan állítják rólam, hogy ambíciós vagyok, én ezt lelkesedésnek nevezném, minden iránt aminek köze van a zenéhez meg a színházhoz. A lényeg, hogy jól érzem magam itt. Persze, az élet nehéz és művészként szerintem bárhol nehéz megélni. Viszont azt hiszem, hogy ha háború, vagy világ vége volna, akkor is színházzal vagy operával szeretnék foglalkozni. Az is érdekes, hogy egy véletlen során édesanyámat, még kislány koromban, felvették a színházhoz öltöztetőnőnek. Nekem egy áldás volt, hogy ő itt dolgozhatott. Naponta bejártam a színházba. Azokra az emberekre, akik most a szomszédintézményben kollegáim, még mindig azzal a gyerekszemmel nézek, mint amivel az öltözőben meg a színházfolyosókon néztem, amint nagy emberek, nagy színészek nagy dolgokat produkáltak a színpadon. Most számomra a legnagyobb elégtétel az, amikor egy olyan ember, akire gyermekként így emlékszel, megnézi az előadásodat és méltatja azt. Ez nagyszerű dolog. Igaz, tapasztaltabb kollegával nem nagyon volt alkalmam dolgozni, remélem, hogy sor kerül erre is.

Végignézve az általad rendezett előadások jegyzékét, ebben a nagyközönség számára kevésbé ismert darabok szerepelnek. Vonzanak a kevésbé felkapott előadások?

Igen. Persze, amikor egy előadás megszületik, tőled függ teljes mértékben, hogy annak milyen arca lesz, de igazából te csak egy értelmezője és előadó művésze vagy, ugyanúgy, mint maga az énekes vagy a színész. Egy műre tiszteletből úgy tekintünk, mint a Bibliára, ami szent és nem kell hozzáfűzni semmit. Ez nem így van, amikor egy opera befejezetlen, mert annak ki kell találni a végét vagy a hiányzó részeit. Egy kortárs operánál ott a lehetőség, hogy él a szerző, hozzá lehet szólni, dramaturgiailag meg lehet vitatni a darabot az alkotójával. Ez a fajta alkotói része a rendezői munkának számomra nagyon fontos: hozzászólni egy új műhöz, hozzátenni, vagy átalakítani, hogy az a darabnak a hasznára legyen. Igen nagy előszeretettel próbálom a körülöttünk élő irodalmárokat, írókat, költőket foglalkoztatni, rávenni őket például librettót írni. Mondhatom, nem nagy sikerrel.

Mi a helyzet a klasszikus darabokkal?

Ezek az operák örök érvényűek, olyan fajta igazságot mondanak el, ami mindig érvényes, nagyon nehéz valami mást úgy elmondani általuk, hogy az igazsága megmaradjon. Át lehet helyezni az igazságot egy új környezetbe, de ennek az a buktatója, hogy egy modernista színrevitelben elértelmezése történik a darabnak. Ebben nagyon nagyok a német operaházak, amelyek világszerte képviselik az avantgárdot a műfajban. A kísérletezés, a műhely kell, meg minden, ami újat jelent, élteti az operát. Ellenben nem vagyok meggyőződve arról, hogy hasznára van bizonyos operáknak, hogyha egy teljesen elértelmezett, újító jellegű, a témát kicsavaró, a szereplőket felboncoló rendezést látunk.

Milyen szempontot érvényesítesz rendezéseid során?

Én a közönségnek rendezek előadást. Nem csak az opera tiszta művelése fontos, hanem a közönség nevelése is. A kolozsvári közönség például nagyon szereti az operetteket. Ez azért van, mert évtizedek óta operettet kap. A nagyopera, a dráma, a Rossini-humor vagy a Donizetti-féle például nem a kedvükre való. És ez nem azért van, mert rossz lenne a darab vagy a rendezés, hanem mert a közönség nincs rászoktatva, hogy ilyen is van. Jó rendezéssel viszont lehet nevelni. A humor a kottában ott van. Ha az emberek nem képesek meghallani azt a humort, ami be van írva a hangokba, nincs felhíva a figyelmük arra, hogy az ott rejtőzik, azt ott kell meghallani, akkor nem hallják meg és nem élvezik.

A Kolozsvári Színházban már bebizonyosodott, hogy az emberek igenis fogékonyak az újszerű rendezésekre. Úgy gondolod, hogy színházban könnyebb dolgod lenne?

Nagyon szívesen rendeznék színházat, de még nem adódott erre lehetőség. Talán nem is létezik olyan színházi előadás, amely nem használna valamilyen zenei aláfestést a darabhoz. Ha a színház próbálkozik a zenével, egy operarendező is próbálkozhatna a színházzal. Nagyon vicces, hogy az akadémián, az Ének és Színpadművészet Kar keretén belül én úgy tanultam operarendezést, hogy a szakot, Zenés színházrendezésnek címezték! (sajnos, ez csak a címben volt benne...) Egyébként itt Kolozsváron is, de szerte a világon egyre több színházrendező visz színre operát. Valószínűleg más lehetőséget, más kihívást éreznek a műfajban. Ha egy rendező már kipróbálta magát Shakespeareban, az orosz drámákban, a színház különböző műfajaiban, így aztán operára vállalkozik, merthogy ínyencségnek találja. Ellenben ennél sokkal több az opera. Nem lehet azt mondani, hogy annyi, hogy kottára van írva a szöveg. Meg aztán minden, amit az operairodalom magába foglal, az végső soron színház is egyben, de ami mellette van, éspedig az a zene, az a különleges drámai idő, a zene dramaturgiája, és így tovább...szóval az operaínyenc színházrendezőknek csak annyit kell tudni, hogy attól, hogy ízlik valami, nem biztos hogy meg is tudod főzni...persze alkalomadtán érdemes megpróbálni!
Manapság annyira különválasztunk mindent, annyira "szakosodunk"...! Azért tudom elképzelni, hogy egy énekesnek magas színészi, retorikai, mozgástechikai képzése legyen, mert ismerek olyan színészt akinek magas fokú vokális képesítése van, ezenkívül spiccre áll ha kell,és hangszeren játszik. Nagyon magas mérce volna, ha ez volna az általános mérce, de a színpadi művészet korokról korokra változtatja az arcát és változtatja az eszközöket, amivel játszik és létezik. Vagyis az operaelőadás is lassan kimagasló színházi teljesítménynek is kell, hogy számítson, azon kívül, hogy a hajdani kövér néni meg bácsi milyen szépen énekel...

Mit nem rendeznél?

Egyetemista koromban bárminek nekifogtam, mindig az adott bátorságot, hogy végül is csak diák vagyok. Tehát semmi baj nem történhet, ha hibázom. Ugyanígy most még egy picit élek azzal, hogy kezdő rendező vagyok. Arra gondolok, hogy mindig lehet kísérletezni, tanulni egy rendezés során, sőt, ez életem végéig így lesz, mert minden egyes rendezés más. De lassan azért felismerem, hogy mi az, amit elvállalhatok, és mi az amire még kell készülni. Szóval, annyi biztos, hogy semmi szín alatt nem vállalnám el olyan darab megrendezését, amely csak valamilyen művészi vagy szakmai kompromisszum árán jöhetne létre. Azokban a nehéz körülményekben, amelyekben a művészet "virágzik" errefelé, megalkudni nem szabad.

Érdekes-e fiatal nőként rendezőnek lenni nem kevés idősebb és férfi kolléga között?

Számomra inkább apró kis nőnek lenni érdekes. Előfordult, hogy valami nagyon fontosat magyaráztam, teljesen beleéltem magam, példát adtam a saját kis apró életemből, sőt előjátszottam amit akartam, megnézték, meghallgatták a kedves tapasztalt "avatottak", utána nevettek egyet, megveregették a vállamat, és azt mondták: "kicsi aranyos". Én azért úgy gondolom, hogy minden nőnek a fegyvere a sármja. Addig, amíg az ember nevetni és nevettetni tud azzal ami, addig nem kellene feszengnie azért, hogy túl fiatal a szakmához. Ezenkívül a tehetség, a rátermettség, vagy az óriási szerelem, a nagy vonzalom, amit érzel egy hivatás iránt, az kortól, magasságtól függetlenül mindenkiben lakozhat. Nem hiszem, hogy gond volna, ha olyan idősebb kollégával kellene dolgoznom, aki esetleg arról híres, hogy milyen nehezen kezelhető. Addig, amíg neki is az a célja, hogy egy jó előadást készítsen.

Élettapasztalat vagy szakmai tapasztalat kell egy-egy opera rendezéséhez?

Az élet vicces helyzetekből áll össze, ha képes az ember ezt így felismerni. Egy opera is, meg általában a színház életjeleneteket sorol fel. Ezeket megrendezni vagy eljátszani legkönnyebben úgy lehet, hogy az ember saját élettapasztalatából merít. De a szakmai tapasztalat legalább olyan fontos. Talán nem is kell különválasztani a kettőt, egyszerűen élni kell a szakmában. Rengeteget utazom, különböző külföldi produkciókba kérezkedem be próbát nézni, minden alkalmat kihasználok segédrendezni, tehát gyűjtöm a kellő szakmai tudást, de tudom, hogy ez egy olyan hivatás, ahol semmi sem olyan értékes mint az önerővel szerzett tapasztalat. Ha saját életemből kellene valamit bevinnem egy rendezésbe, az leginkább az abszurd lenne. Mert az életem olyan érdekes irányt vesz. Nem gondoltam volna magamról, hogy operával fogok foglalkozni. Emlékszem, első éves voltam, egy vizsgára készültem, és mint egy kis málhás szamár vittem a kölcsönkért kelléket, jelmezeket, édesanyám megkérdezte, hogy kilenc évnyi zenegyakorlás meg edzés fuvolából meg a sok zongoraóra után nem érezném jobban magam egy zenekarban a hangszeremmel a kezemben, felöltözve gálaestibe? Annyira abszurdnak tűnt, hogy éppen édesanyám, aki csakis szeretetből, gondoskodásból kérdez ilyesmit, ennyire nem érti, hogy csakis ezzel akarok foglalkozni. Aztán rájött idővel, hogy ez is pont olyan gálaesti helyzeteket tud szülni. Ez egy abszurd volt az életemben, ez a fordulat, hogy egyáltalán elkezdtem operával foglalkozni.

És mi az, amivel az opera mellett foglalkozol?

Például politológiát tanulok. Nem az általános műveltség vagy az általános tájékozottság miatt fogtam neki, mert annál azért egy kicsivel több érdekel. A kultúra is, mint szinte minden más, nagyon függ a politikától. Jobb ezt érteni, mintsem nem tudni róla. Szelektálni persze diákként lehet, s megkapom azokat az információkat, amikre szükségem van. Úgy érzem, hogy a politológia a művészeti tájékozottságom hasznára válik. De az opera az első számú szerelem.


Szabó Emese negyedikes korától zeneiskolába járt, ahova zongoristaként vették fel, majd átment fuvolára, végül mind a kettőt végezte.
Majd a Zeneakadémiára felvételizett, oda már a rendezőire. Az Operába való alkalmazása véletlenszerű volt. Ügyelőnek vették fel, és kapott az alkalmon. Elkezdett asszisztálni különböző rendezők mellett, lassan különböző gálakoncerteket, nem feltétlenül rendezett előadásokat bíztak rá.


MI