Farsangi szokások Erdélyben

A székely falu világában a farsang mindig óriási közösségformáló erõvel bírt. Ezt ismerte fel, és fõleg ezen okból kifolyólag tiltotta be a kommunista államhatalom a farsangi népszokások gyakorlását. Arról aligha kell beszélnünk, hogy mekkora törést jelentett a negyven évi kényszerszünet, viszont sokkal többet arról, hogy hogyan maradt meg a régi farsangi idõk emléke az idõs nemzedék emlékezetében, amit a kilencvenes évek elején megpróbáltak átadni az ifjúságnak.

A farsangi ünnepkör legfeltûnõbb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás.
 
A XV. század óta szólnak az adatok a férfi-nõi ruhacserérõl, álarcviselésrõl, az állatalakoskodások különbözõ formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak a magyarok. Némely vélemények szerint nyugat-európai népektõl vettük kölcsön, mások szerint pedig úgymond magunkkal hoztuk még az európai mûveltséggel való találkozásunk elõtti idõkbõl.

A farsangon végig, de különösen az utolsó napjaiban fellazultak a falusi és városi kisközösségek szigorú, merev szabályai vagy éppenséggel a visszájukra fordultak. "Felfordult világ" jött létre, a játék és a szabadság világa. Ez a középkorból átívelõ idõ- és világszemlélet az alapja sok máig élõ farsangi szokásnak, a hagyománynak. A magyar népi farsang valóságos gyûjtõmedencéje a dramatikus népszokásoknak és népi színjátékoknak. Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is. A farsang gondolatköre elsõsorban a házasság témája körül forgott. Azokat a lányokat, akik pártában maradtak, farsang végén szokás volt kicsúfolni.

Farsangi mulatságok Erdélyben

Fonójátékok

Régen a farsang idején a fonóházakban minden este történt valami "bolondozás", énekeltek, táncoltak, játszottak. Az utcafonókban, ahol egy-egy utca asszonyai estéről estére együtt fontak, beszélgettek, mindenki jól ismerte egymást.
Ha valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utána mentek, és úgy ahogy otthon találták - ha éppen munka közben is - lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd dob, csengő, rézmozsár fülsiketítő zaja, az asszonyok rikoltozása közepette vitték a fonóba.

Farsang idején nem hiányozhatott senki, mert akkor a játék már nem volt teljes értékű. A lányfonók különösen zajosok voltak, mert oda a legények is eljártak, és a tréfás játékok hajnalig tartó mulatozással végződtek. Ha egy leány leejtette az orsóját valamelyik legény gyorsan felkapta azt és csak csók ellenében adta vissza. A fonóházi mulatozások húshagyó keddig a farsang végéig tartottak. Az utolsó fonóházi összejövetel a fonóvégzés felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek. Erre az estére az asszonyok elhívták férjeiket is, akik zenészeket fogadtak, és hajnalig tartott a tánc. Ezt követően azután az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket.

A hamarabb összeült leányok szerelmi jósló cselekményeivel kezdődött a fonó majd ügyességi játékokkal folytatódott, melyeket a legények szeme előtt nem játszottak volna. A legények megérkezése és bizonyos idejű munka után kezdődött az ő virtuskodó, egymást beugrató játékuk, majd következett az este csúcspontja, amikor közösen játszottak, s ebből legtöbbször nem hiányzott a párválasztó játék. A menyecskék, asszonyok fonóját a munka töltötte ki, de ezekben is sor került énekre, táncra, asszonyi mulatságra.


Maszkos alakoskodások

A fonójátékoknál még szorosabban kapcsolódik a farsanghoz a maszkos alakoskodás. Ez a tipikus farsangi színjátszás. Ennek a Marosszéken többféle népi megnevezése van; nyugati-mezõségi részén fársángolás, a keleti-székelyes részében maszkurázás, valamint ezek alakváltozatai (farsangolás, muszkurázás, maszkázás). A marosszéki Küküllõmente alsó vidékén (Gyulakuta és környéke) elterjedt a batykózás, a Vécke patak mentén pedig a bakuszozás megnevezés. Mind a maszkurák, mind a fársángok lehetnek szépek és csúfok, általános a szép fársáng, csúf fársáng megkülönböztetés a farsangoló vidékeken. Szépek a szépen, különösen díszesen öltözöttek és akik szépen viselkednek; csúfok az ijesztõ, félelmet keltõ figurák és a rongyos, szedett-vedett ruhába öltözöttek. A játék típusát is meghatározta az, hogy valakik szép fársángnak öltöztek-e vagy ijesztõ, kacagást kiváltó alaknak.

A ház elõtt, az ablak alatt megszólal a csengõ, pattog az ostor, koppan a bot, és a fonóbeliek tudják; fársángok érkeztek. Ettõl a pillanattól kezdve játékházzá válik a fonó. Fiatal vagy meglett férfi lép be és tisztességtudó hangon kér szállást "valami idegen népeknek", akik az utazásban elfáradtak, megpihennének, megmelegednének, állataik is lennének stb. A bekéreztetés elmaradhatatlan. A bentiek beleegyezése után jöhetnek a maszkurák: a kicsibubás asszony, a cigány és vásáros, a doktor és cipõpucoló, a betyárok, a lakodalmasok, a halottsíratást paródizálók, jöhet a kéményseprõ, az ördög és a halál, jöhetnek az állatmaszkos figurák: a kecske, a bika, a ló, a medve; besétálthat az úrfi és kisasszony és sokféle más szálláskeresõ. "Elõadásuk" az egyszemélyes pantomimjátéktól a többszereplõs énekes-táncos és párbeszédes megjelenítésig terjedhet. Leggyakrabban az öltözet, az álruha, a maszk "beszél", mert a maszkuráknak nem szabad megszólalni. A tét az: úgy mozogjanak, viselkedjenek, táncoljanak, hogy ne ismerjenek reájuk. A fonóbeliek viszont mindent elkövethetnek, hogy felismerjék õket. Ez a ketõsség biztosítja egy-egy jelenet sikerét. A szövegeges játékok általában parodisztikus, bohózati jellegûek és sok improvizációra, a fonóbeliek közremûködésére nyújtanak lehetõséget. Marosszéken igen népszerûek az emberi élet fordulóit (terhes vagy kicsi bubás asszony, gyermekének kéregetõ cigányné, szerelmespár, võlegény és menyasszony, lakodalom, halottsiratás) megjelenítõ tréfás-parodisztikus illet groteszk-erotikus farsangi játékok. A játék során ezekbe beleszövik a közösség véleményét, ítéletét is a faluban megtörtént "esetekrõl".

Alsócsernátonban az alakoskodás lovas felvonulással történt. A maszkások lóháton végigjárták a falut, és jókívánságaikkal minden portára betértek, ahová beengedték õket. A maszkások között éppen ezért volt kiemelkedõ szerepe a "békérõnek", aki mindig a csapat elõtt járt, és megjelölte azt a kaput, ahol a házigazda hajlandó volt fogadni a farsangolókat.

Miután a békérõ engedélyt kapott a házigazdától, hogy bejöhet a csapat, nemsokára meg is érkeztek lóháton a maszkások. Volt közöttük menyasszony, võlegény, huszár, kéményseprõ, postás, doktor, cigány, vénasszony. Kíséretükhöz tartoztak a muzsikások, akik szekéren ültek, és gondoskodtak a talpalávalóról. Az alakoskodók közül kiemelt jelentõsége volt a menyasszonynak és a võlegénynek, akik a terménykenységet jelképezték. És itt meg kell jegyeznünk azt is, hogy a maszkások egytõl egyig fiúk voltak. Menyasszonynak is rendszerint egy lányosabb arcú legényt öltöztettek be. De fontos volt a kéményseprõ jelenléte is, aki a szerencsét hozta a háznak. A maszkások között megjelenõ huszárok pedig egyértelmûen arra utalnak, hogy a székely mindig katonáskodó nép volt.

A maszkások megjelenésével megkezdõdött a vígasság, egymást követték a népdalok és a jókívánságok, de árnyaltan kifejezésre juttatták a házigazda rossz tulajdonságait is. Lányos háznál pedig arra irányultak a célzások, hogy az eladó lánynak ideje már férjhez mennie. A jókívánságok rendszerint az esztendõ bõ termésére vonatkoztak.

A maszkások fáradtságukért természetesen fizetséget is vártak, amit a következõ szavakkal hoztak a házigazda tudomására:

"Adjatok vagy hat garast,
S kolbászt mellé hat araszt.
Egy kis bort a belünkbe,
S kalácsot a kezünkbe."

Az alsócsernátoni maszkások így járták végig az egész falut, megfordultak a környékbeli falvakban, Albisban, Ikafalván, de gyakran eljutottak akár Hatolykára vagy Szentkatolnára is.

 

A farsangtemetés, a hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt. Legfontosabb kelléke a
telet jelképező szalmabábú – több faluban Illésnek nevezik - , amit ingbe, gatyába, lájbiba öltöztetnek, zoknit húznak a lábára, kalapot tesznek a fejére és a halottsiratáshoz hasonlóan rettenetes zokogás, jajveszékelés közepette elsiratnak.

A sirató asszonyoknak öltözött férfiak fejüket bekormozva álarcban, hosszú fekete szoknyában gyászolják "az elhunytat" miközben a rangos hétköznapi ruhát öltött halottviők kezét lábát megfogva végighurcolják a falun. A menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet a falubéli gyermeksereg és a muzsikások követik utcáról utcára, miközben a főszereplő a siratóének szövegének megfelelően hajladozik, letérdepel, lefekszik a halottvivők kezében. A siratóasszonyok a falun végig magasztalják a szalmabábút, dicsérve hibáit, leszólva erényeit. A nagyobb hatás kedvéért egy-egy ház előtt elhaladva "felmagasztalják" az ottlakókat színesen elmesélve ismert történeteiket. A pap és kántor a tényleges temetésen, a bábú égetésén hallatják hangjukat, a kenetteljes gyászbeszéd és "zsoltáréneklés" során.

A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. Közben a szalmabábú "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot. (népművészet.lap)

A Nyárádmentén vénleány - és vénlegénycsúfolással, csutakhúzással fejezõdött be a farsangi bál és vele együtt az egész farsangi ünnepkör. Szentgericén a legények csapata a farsangon meg nem nõsült "vénlegényeket" csutak, tuskó elé fogta és ezt végig kellett húzzák az egész falun. A csutakhúzó menet megállt a pártában maradt vénleányoknál, megdöngették a kaput és csúfulódó mondókákat kiabáltak. Az egykor büntetõ szokás tréfás játékká vált, majd kikopott a hagyományból.

Alsócsernátonban a farsang farkához két jelentõs esemény kapcsolódott. Egyik volt a bábégetés, másik pedig a farsangi bál. A bábégetés rendszerint a falu közelében levõ Kalács- vagy Kalacs-hegyén történt, hogy a faluból is szemlélhetõ legyen. A bábégetés jelezte, hogy eltemetõdik a régi esztendõ és ezzel egyidõben új kezdõdik. A farsangi bál a farsangi idõ végét, valamint a böjt kezdetét jelentette. Ezen túl már tilos volt mindenféle mulatozás, vígadozás.

A farsangtemetés a Sóvidék egyik leglátványosabb ünnepe, amire még a faluból elszármazott rokonok is visszatérnek. Minden évben nagy izgalommal, várakozással teli készülõdés elõzi meg, amelynek célja, hogy a színjáték olyan tökéletes legyen, mint még soha. A hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt, ezért volt idõ, amikor a falu vezetõi betiltották, mondván, hogy inkább dolgozzon az a sok ember. Mindez szerencsére már a múlté és a farsangtemetés - bár ma is a férfiak a fõszereplõi - napjainkra, különösen Alsósófalván - soha nem látott pompával született újjá.

A többi térséghez hasonló farsangi menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivõ vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelõkbe, megkergetik a lányokat. Közben Illyés "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát.

Drága Illyés mért hagytál el
Ifjúságom így porlad el
Itt maradtam özvegyen
Gyászba borult életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem!

Míg szerettél, szerettelek
Ha öleltél öleltelek
Más sarjúra nem néztem
Boldog víg volt életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem!
Stb.

A siratóének szinte végnélküli és tetszés szerint variálható, a helyzetnek megfeleõen sokszor pikáns kétértelmû szavakat beleszõve a hallgatóság szórakoztatására. Miután az elhunytat kellõképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingébõl gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot.