A közellenség

Felvonszolom magam a buszra, megfogadom, hogy égbe kiáltóan pofátlan leszek, a legjobb helyet elfoglalom, s bizony-bizony nem fog érdekelni, ha akár egy 113 éves öreg néninek is állnia kell, mert NEM FOGOK FELÁLLNI.

Olyan vagyok, mint egy nagy halom szerencsétlenség: a lábam már nem érzem, a szemem húzódik össze, gondolkodni sem tudok már, a hátamat szerintem csak a pólóm tartja össze, az agyam egy nagy halom párolt zöldség. Tehát ma nem, nem adom át senkinek a helyem, inkább elmorzsolok majd egy-két tizedet a rózsafüzérből, s valahogy levezeklem óriási bűnömet, de ma pofátlanul a helyemen maradok. Jegyet csíptetek, megállapítom, hogy megint nem működik rendesen a csíptető, de nem baj, mert a jegyet egy kis ügyességgel még egyszer hasznosítani tudom majd, leülök, s ismételten eldöntöm magamban, hogy az emberiség legcsodálatosabb találmánya az a szék, ami előtt nincs egy újabb szék, s így lábamat boldogan kinyújthatom. Közben lopva körbenézek, s megkönnyebbülten nyugtázom, hogy senki olyan nincs, akinek illene átadni a helyem (Istenem, köszönöm!), így aztán kényelmesen hátradőlök és fellapozom a nálam lévő folyóiratot. Egy megálló. Jól imádkoztam, mert megint senki olyan nem száll fel, aki miatt fel kellene állni. Újra elmerülök olvasnivalómban, de nem sokáig, mert a jegyeket kérik. Előkeresem a jegyem, s még arra gondolok, hogy lehet bele fognak kötni, hogy nincs tisztességesen kilyukasztva, de nem izgulok túlságosan, mert látom, hogy a körülöttem lévők is nézegették a jegyüket, valószínűleg nem csak nekem nem működött tisztességesen a minden bizonnyal sok hüvelykujj nyomát viselő csíptető. Vissza is kapom a jegyem, s ezúttal senkit nem tudott leszállítani az ellenőr. Közeledünk a másik megállóhoz, a két ellenőr elvegyül a tömegben, igazolványukat csak az ajtók becsukódása után tűzik ki ismét. Egy férfi nagyjából a székem mellett áll meg, jegyet csíptet, neki is elég rosszul sikerül a művelet, de nem próbálkozik újra, mert az csak rontana a jegyen. Vállat von, zsebre teszi, de már elő is kell szednie, mert arra is kíváncsi az ellenőr. Megmutatja, de az ő jegye már nem stimmel. Pedig ugyanott lyukasztott, ahol még sokan mások, s ugyanúgy csak félig meddig lett az is kilyukasztva, mint még soknak másnak. Valószínűleg már eléggé unalmas volt az ellenőr napja, meleg is volt, elég sokan is Ezt hogy képzeli, ez nincs kilyukasztva, ez így nem lesz jó, a következő megállónál leszállnak. A férfi jóformán szóhoz sem tud jutni, de nem is kell, mert megteszik azt helyette mások. A körülötte állók, meg ülők, aztán nemsokára az egész busz. Jogosan, mert a férfit tényleg teljesen igazságtalanul vádolja az egyre inkább kereszttűzbe kerülő ellenőr. Az utasok közötti összefogás pedig szinte hihetetlen. Öregek és fiatalok, akik általában nem a legjobb barátok a buszokon, most teljes egyetértésben vannak, mindenki előtt emberi nagyságában körvonalazódott Ő, a Rossz, a Hatalom Képviselője, az Elnyomó, az Ellenőr. Együtt szapulják, tudják, hogy most verhetetlenek, itt a törvényt most ők diktálják. Itt van, s most nem csak egy távoli, megfoghatatlan fogalom, amit már csak reflexből is szidunk, hanem ott van, Istenem, ott van előttünk, és gyengébb nálunk. És mindenki érzi, hogy most igen, legyőzzük őt, az ellenőrt. Aki már szívből bánja, hogy erre a buszra került, hogy jobb híján belekötött pont ebbe az utasba, mi több, hogy a mai nap egyáltalán felkelt, hogy megszületett, és ő, jaj, hogy ellenőr, hogy Közellenség lett.

 
-ildiko@meno.ro-