Egy pillanat

Kissé meghúzódva ült a pad sarkán. Hátát nem illesztette a kemény támlához, hanem karjai erejét még próbára téve, botjára támaszkodott. Csak ült, és alig észrevehető mosollyal szemlélte az előtte pörgő életkockákat. Mikor én is az egyik kocka statisztájává váltam, rám nézett.

Lopva én is rápillantottam, és egy pár másodpercig azt szerettem volna, hogy ha én ülnék ott szinte észrevétlenül, és ő sietne el előttem, ugyanúgy, mint az előtte és utána járók sokasága. Azt szerettem volna, hogy ha én lennék a mindennapokat már csak csendesen figyelő, bágyadtan mosolygó öreg, és ő lenne a még sok-sok ismeretlen előtt álló fiatal.
Szerettem volna ezt, mert tudtam, hogy akkor már magam mögött tudhatnám életem minden jelentős eseményét, azt is ami jó volt, és megszépített, azt is ami rossz volt, és felemésztett, tönkretett. Tudtam, hogy ha én ülnék a helyében, már leszámoltam volna mindennel, ami éveim során bárhogyan és bármikor felbukkant, lejátszódott. Tudtam, hogy akkor már nem őrölnének fel a megoldhatatlannak tűnő kérdések, tudtam, hogy már nem lennének titkok, rejtélyek előttem, amelyek nem hagynak aludni, amelyek folyamatosan zakatolnak bennem, és mégsem találom megfejtésük kulcsát.
Tudtam, hogy már nem haragudnék azokra, akik magamra hagytak, és talán már azok sem gyűlölnének, akik miattam szenvedtek. Már azt is tudnám, hogy ki lett az, akinek teljessé tettem az életét, és aki, észrevétlen ajándékként, egésszé tette az enyémet. Hálás lennék mindazért, ami velem bármikor is történt, minden egyes pillanatért, minden egyes ismerősért, barátért, családtagért. Nem érhetnének már csalódások, nem kételkednék senkiben és semmiben, nem várnék nagy történésekre, nem lennének már végtelennek tűnő napok, amelyek egy-egy várva várt eseményt tolnak egyre távolabb.
Tudtam viszont azt is, ha én pihennék a padon botomra támaszkodva, éveket tagadnék meg, csakhogy az előttem elsiető fiatal legyek. Látnám, hogy rámnéz, és tudnám, hogy abban a pillanatban bármit megtenne azért, hogy az én helyemben üljön, és egyre jelentéktelenebb szerepből figyelje ezt a népes, nekem egyre zsúfoltabb játékszínt. Látnám, hogy nyugtalan és kételyekkel küzd, és tudnám, hogy valami nagy történésre vár, de még ő sem tudja igazán, hogy mi lenne az. Tudom, hogy semmit nem hinne el nekem, nem hinne abban, hogy az én, már biztonságosan eseménytelen életemből reménytelenül visszakívánkozna a nyugtalanságban tobzódó éveibe, akkor is, ha azok széttépik, megkínozzák, kimerítik.
Ennyi volt, a pillanat már le is járt. Továbbsiettem, én meg ottmaradtam.

MI