Baráti munkakörök

Sokszor amiatt siránkozunk, hogy szakmánkban nem kapunk kellő figyelmet főnökeinktől, idősebb kollegáinktól. Úgy érezzük, hogy nem tudunk kellőképpen kibontakozni, nem tudjuk megmutatni, hogy igazán mire is vagyunk képesek. Szakmai karrierünket, legalábbis annak jó pár évét, egy végtelen favágásként éljük át, s legszívesebben minden diplománkat, elismerésünket a befőttes üvegek alá tennénk fehér papír helyett.

A fennebb vázolt jelenségről nem egy, nem két, hanem nagyon-nagyon sok fiatal panaszkodik. Pusztán végrehajtónak érzik magukat, örvendhetnek, ha egy-egy szakmai találkozón jegyzőkönyvet írhatnak, s gondoskodhatnak arról, hogy senkinek nem marad üresen egy pillanatig sem kávés csészéje vagy vizes pohara. Persze, mindezeket is el kell végeznie valakinek, de érdekes módon minden egyes alkalommal ránk esik a választás. Mindig ugyanazok az emberek vesznek részt a kreatív munkában, s mindig ugyanazoknak jut az egyszerű statiszták minden fantáziától mentes szerepe. Ezektől nagyon sokszor felsóhajtunk, s mélyen elmerengünk azon, hogy miért nem mentünk annyi kurzus, szeminárium helyett mondjuk kocsmába vagy úszni, kirándulni, vagy éppen fodrászhoz vagy manikűröshöz. Nyilván, senki nem lehet egyből főszereplő egy munkahelyen, legyen az cég, színház, iskola vagy akármilyen intézmény. Ahhoz sok munka, tapasztalat, odafigyelés szükséges, és ezzel tisztában is van mindenki. A gond az esélytelenséggel van. Cégeknél dolgozók azt érzik, hogy egy-két jó ötletük csak lenne, a fiatal énekesek is el tudnák énekelni egy-egy opera nagyáriáját, a jó pár éve már többnyire csak a villanyoszlopot alakító színész is el tudná játszani a hősszerelmest, és a sort folytathatnánk. Nagyon igazságtalannak érezzük ezt az egészet, s fogadkozunk magunkban, hogy mi majd másképp fogunk tenni: bevonjuk a munkánkba a frissen érkezett zöldfülűeket, meghallgatjuk véleményüket, eljátszhatják Júliát, kidolgozhatják a cég legújabb reklámkampányát vagy éppen rájuk bízzuk a cég képviseletét valamilyen rangos konferencián.
Mindez azonban csak elméletben van így, pontosabban egészen addig, míg tényleg hasonló helyzetbe nem jutunk mi is. Mert, amikor végre egy kis döntési jogunk van, érdemes megfigyelni, hogy hogyan cselekszünk: mi is csak a hozzánk legközelebb álló embereket vonjuk be a kreatív munkába, mi is már-már csak a barátainkra osztunk szerepet egy-egy előadás keretén belül, mi is csak a azokat küldjük egy-egy rangos eseményre, akikkel amúgy esténként is összejárunk borozgatni. Akik nem tartoznak szűk körünkbe, azokat barátságosan vállon veregetjük, s megkérdezzük, hogy hogy érzik magukat.


MI