Testvérek közös játéka

A második gyerek minden szülő számára egy megpróbáltatás, de plusz öröm is egyben. Hogy milyen módon közelítenek egymáshoz a testvérek sokban függ az életkortól, de még inkább a szülő “beavatkozásától”. Hogy milyen lehet az együttjátszás, lássuk Kincső és Huba, a meno.ro “házibabáinak” példáját a gyógypedagógus anyuka szemével.

A közös játék valamikor, valahol elkezdődött. Majdnem észre sem vettem. Talán már az anyaméhben, amikor Kincső 2 éves virgonckodására- mert volt olyan, hogy nekem szaladt vagy a pocakomnak- Huba megmozdult, jelzett, hogy „hallottam, és értem, nemsokára jövök”. Talán akkor, amikor még csak a nézelődő Huba Kincső megjelenését a vizuális terébe rögtön egy szeretetteljes mosollyal díjazta. Egy pillanatra emlékszem meg is fogalmazódott bennem, hogy Kincsőre mosolyog a legszebben. Egyszóval megjelent a közös növekedés, a testvéri játék, a megosztott figyelem elfogadása az életünkben, valamikor a 6.ik és kilencedik hónap között vált egyértelművé, hogy nagyon ragaszkodnak egymáshoz.

Kincső távollétében Huba nagyon nyafogós volt. Ugyanolyan nyafogósnak és sírósnak tűnt, mint Kincső anno, amikor elvártam tőle, hogy egy kicsit egymaga eljátszom a játékaival. Érdekes módon ez megszűnt, ha Kincső ott tett-vett és rendezgetett a babákkal vagy más játékokkal. Az igaz, hogy Huba sokat csörgőkkel nem játszott, mert amint megmozdult, rögtön felejtve voltak a közelében lógó, heverésző tárgyak és csak a Kincső által használt játékok érdekelték.

Kúszó, mászó pályája a szobában vagy inkább a házban az a Kincső gyors ritmusú, de rugalmas és dinamikus köreinek leegyszerűsített változatai. Volt már rá példa, hogy Kincső néma, de kétségbeesett arckifejezéssel nézett fel rám, hogy Huba már megint ott van mellette, és nem tudja az ő 2 és fél éves korának megfelelő legkomolyabb anyuka és kisbabája játékot játszani, mert Huba el akarja venni a kicsinyét. „Nem szabad Huba!” érkezett a felszólítás esetleg egy nem túl erős, de éppen elégséges lökéssel társítva, hogy Huba megértse a tiltás komoly, és riadót fújjon az anyai kar biztos ölelésének.

Hamar megtanulta, ha kétségbeesetten sír, akkor megjelenik az ő mentőtündére, aki a vigasztalás művésznője, és mindet latba vet, hogy nyugalom és béke honolja a tájat. Ha nem megy a más játék felajánlása, a ringatás, a simogatás, az ének, a kétségbeesett kis ordító szájába nyomja a cicit, és csend van… még nem volt, hogy ez nem jött volna be. Persze ez Kincsőnek sem érdeke, így inkább anyát ő szerzi meg játékra, hogy a babák beszélgethessenek. Huba pedig háborítatlanul maradhat a közelben. Észrevétlenül figyelhet és gyakorolhatja a nagyok dolgát.

És észrevétlenül elkezdődtek a hancúrok. A kezdeti „megcsíkolom a talpát”, „nézd, mosolyog” már odafejlődött, hogy hahotáznak együtt. Kincső elbújik, Huba mászik utána és megtalálja, ekkor kitör a nevetés, ugyanez, ha Huba karból van Kincső felé lendítve, hogy az arcuk majdnem összeér. Találtam meg már őket birkózó pozícióban is. Huba hason feküdt a földön, Kincső hason rajta és mindketten nevettek. Ilyenkor én hagyni szoktam, bízok benne, hogy Huba jelez, ha nem tetszik neki a játék. És talán ez a nem féltő, gyakran egymásra bízó magatartás egy olyan erős testvéri köteléket hagyott forrni, melyben vajmi kevés jelét látom a mindenki által kérdezett testvéri féltékenységnek.

Konfliktusok vannak, mert a játéktér közös, de Kincső tudja, hogy amikor jön Huba eltökéltem, hogy elvegyen valamit, akkor mi felkiáltunk, hogy „támadás!” és ez annyit jelent, hogy menekülni kell. A baba, játék egy szinttel feljebb kell kerüljön, hacsak nem engedi, hogy Huba is beszálljon a játékba. „Én nem szoktam elvenni a csörgőidet Huba!” jelenti ki Kincső, ujjal is megdorgálva a kisöccsit. Huba csak mosolyog, és újra próbálkozik, én pedig konstatálom, hogy a csörgőket senki sem használja, hát eltesszük őket a majdan születendő unokatestvéreknek.

A tipikus „ledobom-vedd fel” játékban Kincső méltó társa Hubának, mert annyiszor adja neki vissza, ahányszor ledobja, nem úgy, mint hőn szeretett szülei. Én is megteszem egy párszor, de aztán eszembe jut, hogy Kincső ebben jó partner, hasonlóképpen, mint a labdázásban. Egyik legszebb egyértelműen kommunikatív játék. Huba hamar megtanulta, hogy odaad-visszakap elven működik. Kincsőnél még tanítgattuk a labdázást, de Huba már talán a korai megosztott helyzetekből adódóan, vagy személyiségéből adódóan hajlamosabb erre a megosztásra, mert nagyon hamar ráérzett a játékra. Talán focista lesz belőle? Kosaras? Egy jóképű vízilabdás? Kincső zongorista vagy balett táncosnő? Egyelőre két aranyos, tipegő, kíváncsi gyermek és én ennek nagyon örülök.

Olvasd tovább Kincső és Huba babanaplóját !